Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

túlhaladta az ő fölfogási erejét? Mindkét esetben... inkább jó magamat kellene megvernem". A gyermekbarát jó nevelő: Sóvári, akinek fegyelmezési eszköztára legfeljebb a komoly intésig és a kemény dorgálásig terjedt, s aki önérzetesen vallotta: „... nem követelheti tőlem — tanítótól — senki, hogy magamat hajdúvá alacsonyítsam, s tanodámat fegyintézetté korcsositsam", mély humanizmustól áthatott nézeteivel — sajnos — magára maradt. A szerkesztő Szeberenyi sem értett vele egyet. Nem is hagyta lapalji jegyzet nélkül: „Nem akarok a testi büntetés védelmére kelni — írta —, de vajon mégis mit tesz a t. értekező, ha a kemény dorgálás is sükertelen? Elűzi tanítványát? vagy menni hagyja a maga útján? Egyiket sem tehetem fel". Máshol (Néptanítók Könyve 1855, 4. sz.) glosszát fűzve Edvi Illés Pálnak a Vasárnapi Újságban megjelent s a „népiskolák leleplezett mysteriumáról" szóló dolgozatához, nem fogadta el a cikkíró által a tanítói túlkapások megfékezésére tett indítványt, egyéni véleményét így fogalmazta meg: „Egyetértek szerzővel abban, hogy magyarhoni népiskoláinkban az érzelgő porosz fenyíték (értsd: a pietista és íilantropista nevelési elv) daljáték süketnek, falra borsóhányás volna. Meg kell biz ott suhogtatni a vesszőt a szilaj ifjúság fejének fölötte. Elkerülhetetlennek vélem a büntetésnek keményebb nemét is, amikor akkor; s hogy ezen elkerülhetetlen rósz (!) sok tanítót — de nemcsak falusit, mint cikkíró mondja — túlszigorra, vagy — legyen hát — kegyetlenségre vezet, azt sem tagadhatom, de annak módja, melynek a visszaélést elfojtania, vagy annak elejét vennie kellene (Edvi Illés indítványának fokozatai: ellenőrző-felülvizsgáló bizottság kinevezése; a tanitó egyházi gyűlésen történő megdorgálása; világi bíróság elé állítás; hivatalától könyörtelen megfosztás) sehogy sem fér a fejembe". Nem lehet megállapítani, hogy mint végső ok, mi rejtőzött e mögött a pálcát suhogtató félelmetes elv mögött. A kérlelhetetlen tekintélyuralom biztosításának a vágya-e, amely a társadalmi elnyomást szolgálta, s a hatalmat a deressel azonosította; vagy a tehetetlen tanító évszázados törekvése a fegyelem mindenáron való érvényesítésére, s amely — nem látva tisztán a megoldáshoz vezető helyes és célravezető utat — a nevelést a félelemre alapozta, s összetévesztette a vasfegyelmet a vakfegyelemmel; esetleg csak az a dacreakcióval nem számoló bornirt elképzelés, miszerint „a szenvedésre is meg kell tanítani a gyermeket?" Sajnálatos a tény, de igaz: a pap-tanár szerkesztő nem mérte fel önmagában, hogy a félelemre épített „tekintély"-nek seholsem volt és sohasem lehet szilárd alapja, s velejéig hamis minden tekintély, amely botra és testi fenyítésre s félelmet keltő szigorra támaszkodik. Még a schnepfenthali nagy pedagógus: Salzmann jogos felháborodása sem józanította ki, aki egy általa hivatalból meglátogatott leányiskolában azt a szörnyűséget tapasztalta, hogy a pedagógus „korbáccsal kényszerítette" a leányokat Luther kátéjának meg a zsoltároknak, továbbá a vasárnapi és ünnepi evangéliumoknak és az énekeskönyvnek könyv nélküli megtanulására, holott erre a Baranya megyei néptanító: Vikár Gábor is utalt a Néptanítók Könyve 1857-es évfolyamában. Készek vagyunk elhinni, hogy Szeberenyi az arany középút képviselője volt, és az ún. „ésszerű testi fenyítés" elvén állt. A Néptanítók Könyve is ezt propagálta a legerőteljesebben. Mit jelentett ez? Azt, hogy egyetértett volt selmeci tanuló190