Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Itt vész el gyakran visszahozhatatlanul a gyermekded vidorság, elfogulatlanság, ártatlanság, sőt maga az egészséges, józan értelem is." Szomorú, ám cseppet sem túlzó kép ez. Inkább az iskolai életet belülről szemlélő, értő pedagógus nyílt véleménye a kor rideg és szellemtelen skolasztikus oktatásmódjáról, amely alkalmatlan arra, hogy a gyermek számára unalmas és száraz tananyagot megkedveltesse és a börtönnek érzett iskolát második otthonná tegye. A Néptanítók Könyve ez ellen a nehezen elviselhető, rideg kaszárnyaszellem ellen üzent hadat. Az eltűnt önfeledt öröm és jókedv visszaszerzéséért harcolt; az ellen a korcs iskola ellen, amelyben a tanító „fegyvesszeje" lett a korlátlan hatalom. Nem áltatta magát azzal, hogy egy csapásra vissza is varázsolja a régi rómaiak iskoláinak a hangulatát, akik azt ludusmk, azaz játéknak tartották, s amely abban is különbözött kései utódjától, hogy benne nem verbális kinyilatkoztatás útján, hanem cselekedtető játékos módszerekkel folyt az ismeretnyújtás és -szerzés. A körülmények, persze, eleve mások voltak, mint a Bachkorszakban, amikor az Organizations Entwurf előírásainak értelmében kötelezővé tett iskolázás elmulasztásáért a 6—12 éves gyermekek szüleire súlyos bírságot vettetett ki az államhatalom. A rendelet érthetően megnövelte az amúgy is magas létszámokat, s tehetetlenné tette a pedagógusokat, akik a kívánatos fegyelem biztosítása érdekében kénytelenek voltak a bothoz nyúlni. Sok anomália szülőanyja volt ez nemcsak nálunk, de külföldön is. Elborzadunk például, amikor a Néptanítók Könyve 1856. évfolyamának 1. füzetében — a Paed. Unterhalt 3. évfolyamának közlése alapján — a „gyűlöljenek, csak féljenek" themisztokleszi elv újkori pedagógusképviselőjének összesítő adatait olvassuk. Összeszorul a szívünk, s őszintén reméljük, hogy a XVIII. század első felében működő „Häuberle collega" kétes sikereit és embertelen teljesítményét azóta sem vágyott felülmúlni senki. A kis sváb városka nevelője ugyanis 52 évi „hivataloskodása" során saját feljegyzései szerint (milyen öröme lehetett a strigulázásbanü!) a következő büntetéseket mérte kis tanítványaira: „... 911527 botütést, 124 010 vesszőcsapást, 20 989 körtét és vonaszütést, 136 715 kézütést, 10 235 arculcsapást, 7905 pofonütést, 1115 800 fejdiót, 22 763 notabenét bibliával, kátéval, énekeskönyvvel és grammatikával, 777-szer térdepeltetett fiúkat borsón, 613-szor háromszögű fán, 5000 fiúnak kellett szamarat hordania, 1707-nek a vesszőt magasan tartania, nem számítva a rendkívüli büntetéseket. A büntetések közül mintegy 800 000 latin szavakra, a vesszőcsapások közül 76 000 szentirati mondatokra és énekekre esett. Szidalma 3000-en felül volt, melynek kétharmadát hazája nyújtotta neki, egyharmada saját találmánya. Ily kínpad volt a régi rendszer szerinti iskola" — fejezte be adatközlését a folyóirat. Elismerjük, a viszonylag kis termekbe zsúfolt, nagy létszámú gyerekhad fegyelmezése nem lehetett könnyű. Egy-egy pedagógusnak olykor 200-250 tanulóval is foglalkoznia kellett. Nemcsak a falvakban, hanem a gazdagabb, tehetősebb városokban is. Csabán például — amint azt a Néptanítók Könyve 1856. 2. száma tudatja — a február 18—22 között tartott „téli vizsgálatokon" összesen 2021 tanuló vett részt (a hiányzók számát nem közölték), s a városnak ekkor 188