Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

ség fejlesztése, illetve az egyszerű mértani alakzatok: vonalak és „szegek" (hegyes- derék-, tompa-) gyakorlása és fogalmi tisztázása. Szeberényi szenvedélyesen vitázó, erősen szubjektív alkat lévén, nem rejtette véka alá a maga nem mindenben azonos véleményét. Összesen 18 fordítói lábjegyzetet fűzött a rövid szöveghez!!!. Az egyikben például Riemann olvasási elvével szemben saját gyakorlati tapasztalataira hivatkozva, ajánlott másikat, kifejtvén, miért is tartja a szintetizáláson alapuló betűző olvasástanításnál eredményesebbnek az általa kedvelt és használt, ún. hangoztató eljárást. Ez ugyanis a betűképek és a hozzájuk tapadó hangok között könnyen és gyorsan gyümölcsöző, egészséges reflexkapcsolatokat teremt, minek folytán „mihelyt a gyermekek az alaphangokat tudták, s néhány némát — azaz mássalhangzót — ismertek, olyan szavakat olvastattam velük — közli reflexiójában —, melyek az általuk már ismert betűkből álltak. Például, ha ismerték az „n", „m", „r" betűket, olvastattam velük: én, ón, ún, nő, ma, mi, ár, ír, úr, már stb." Máshol meg a mindenkinél jobban tisztelt nagy eszménykép Pestalozzi „egységi tábláját" ismertetve, az annál jóval nagyobb sikerrel alkalmazható Ruszt-féle számológép beszerzését sürgette és proponálta. Riemann katekizáló modorban, kérdés-felelet formában szerkesztett művének gondolkodó fordítóját nem érdekelte túlságosan a magyar pedagógiai irodalom. Kitűnik ez abból, hogy a 18 lábjegyzetben nem kevesebb mint 10 német szerző nevével és tanulmányainak cím szerinti felsorolásával (közülük csak egyet fordítottak le magyarra) találkozunk, míg velük szemben mindössze Szeleptsényi (sic!) — azaz saját maga — általunk már fentebb is említett művének az ajánlása áll, mint amiből világosan megtudható, milyen különbség van a német és a magyar nyelv hangállományában és betűkészletében. Cáfolhatatlan arisztokratizmus ez. Nem hihető, hogy mögötte a magyar pedagógiai irodalom ismeretének a hiánya lapulna. Meglepő ugyanis, hogy amikor Szeberényi „kitűnőleg ajánlotta" Schaller, Denzel, Grossmann, Olivier, Riemann, Tillich, Stephani, Pöhlmann, Göhrung, Türk müveit, mint akik és amelyek „méltók, hogy a tanító velők megismerkedjék", és lelkesen propagálta a nagy Pestalozzi Buch der Mütter-ét, bár ezt külön említeni egyenesen fölöslegesnek tartotta, „mert ki ezt sem ismeri, nem érdemli meg a tanító nevet", egyetlen szót sem szólt a Török Pál és Székács József által 1842-ben megindított Protestáns Egyházi és Iskolai Lapokról, sem Tavasi (Teichengräber) Lajosnak Nevelési emléklapjairól, ahová — mint tudjuk — Pecz Gyula is elküldte Szarvasról a maga tanulmányait. Nem hivatkozott a nevesebb reformkori folyóiratok (Athenaeum, Figyelmező, Jelenkor, Tudományos Gyűjtemény, Életképek, Regélő Pesti Divatlap stb.) iskolai jellegű közleményeire, sem a pesti, ekkor alakult főiskola 1840. évi pályázatának a dolgozataira, sem a tanítóképzők és a gimnáziumokban működő nevelőképző osztályok módszertani útmutatóira. Nem törődött sem a Pestalozzi születésének 100. évfordulójára (1846) készített és önálló kötetbe sorolt tanulmányokkal, sem a Diesterweg-Ше. pedagógia első hazai reflexióival. Nem tartotta említésre méltónak — hogy továbbra is csak a protestáns iskolaügy képviselőinél maradjunk — a híres sárospataki tanár: Warga János népszerű írásait ( Vezérkönyv az elemi nevelés és tanításra, Kis ábécé, Magyar nyelvtan, Mértan, Számtan, Olvasó és tanítókönyv, Természettan