Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Egyetlen dolog zavarja csak az adatokkal való teljes azonosulást. Az a körülmény, hogy a Nép Barátjának szlovák változata: „a Maczai (Mácsai) Lukács felelős szerkesztő és Szeberinyi László (valójában Szeberényi Lajos) társszerkesztő által gondozott Prjat'el Ludu, amely a legtovább prosperált a nemzetiségi mutációk közül, (április elejétől május 26-ig), 1849-ben csak Debrecenben jelent meg!!! Méghozzá a „Kolozsvárról idehozott nyomda" betűivel, ahogy ezt Kosáry Domokos-пак a Magyar sajtó története II/1. с kötetben lévő A forradalom és a szabadság sajtója című tanulmánya állítja. Utána megszűnt. Ennélfogva Szeberényi sem „zarándokolhatott" társszerkesztőként vele Pestre, még kevésbé Szegedre és Aradra. Érthetetlen az is, miért nem ez a Haán-Ше verzió található Szinnyei hatalmas művében: a Magyar írók élete és műveiben, illetve a különböző később kiadott lexikonokban. (Vajon kiktől kapták adataikat?) Megjelenésük idején ugyanis már nem származhatott belőle semmiféle erkölcsi kár vagy hátramaradás, sem rá, sem a családra nézve. Ő különben sem élt már — 1875-ben meghalt. Az, hogy az 1852-ben letartóztatott Szeberényi a nagyváradi es. kir. haditörvényszék előtt hallgatott arról, hogy az országos rendőrség tisztviselője volt, mégkevésbé hogy a különböző lapokban politikai vezércikkei jelentek meg, emberileg nagyon érthető. Mindegyik súlyosabb következményekkel járhatott volna, mint a szlovák mutációnál végzett és „vállalt" fordítói tevékenység, mégha a mérsékelt hangvételű kormánylapnak „a szeptemberi fordulat (Jellasics betörése) után antidinasztikussá éleződött hangneme" nem is tetszett Bécsnek. Ez különben — ahogy Kosáry megállapította — sokak szerint taktikailag is helytelen volt; — „kelletlen visszhangot váltott ki a szlovák olvasók körében". Ezt a tényt felismerve, mindenekelőtt pedig az egyes településekre eljuttatott ingyenpéldányok hatásának ellensúlyozására készíttetett belőle ún. „hamis példányokat" az osztrák hatalom, és terjesztette a szlovák nemzetiség lakta területen. Szeberényi szenvedélyesen vitázó újságíró volt. Nem kerülte a kényes kérdéseket. Bátor cikkeit nemcsak a Nép Barátja, hanem Kossuth Hírlapja és az „eleven eszű és gyors tollú" liberális demokrata Gyurmán Adolf Közlöny-e, de ami még többet mond, Táncsics radikális szemléletű Munkások Újsága is szívesen vállalta. Sokáig emlékezetes maradt pl. az a késhegyig menő polémiája, amelyet Bajza József, az 50—60 munkatársat foglalkoztató Kossuth Hírlapjának a szerkesztője oldalán vívott „a kiállhatatlan bűzű" pecsovics lap: a Nemzeti Politikai Hírlap „köpönyegforgatónak" bélyegzett szerkesztőjével, Illucz Oláh Jánossal. Vele, a „gyüldei" újságíróból radikális publicistának felcsapott újdondásszal szemben a kormánynak azt a rendelkezését védte, amely a „pesti gimnáziumban a vallástant nem iskolai, hanem magánoktatás tárgyává" kívánta tenni. Egy másik cikkében „a magyarországi tótok némelly izgatoit" és azok pánszláv légvárait támadta. Szűk két hónappal később pedig a „bácskai és bánsági szlovákokhoz intézett szerb proklamációt" bírálta, harcos kommentárt fűzve hozzá. Nem sokkal ezután — szeptember 15-én — ugyancsak a Kossuth Hírlapjában éles támadást kezdett a „cseh biblikus írásmódot használó" szlovák nyelvű katolikus egyházi néplap: a Ferdinánd Pelikán által ekkor megindított Wudce z Trnawy és melléklapja, a Bohumil ellen, amelyektől a pesti Religio és Nevelés szerkesztő170