Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

. Szeberényi, ahogy az Életképekben korábban publikált cikkei, elsősorban a Jenöfi néven közreadott folytatásos útleírása, a Kirándulások (1846) tükrözi, jól ismerte „a forradalom felé sodródó ország társadalmi feszültségeit". Tudta, hogy „a felvidéki tót parasztok sokkal rosszabbul élnek, mint az Alföld népe". Hogy „embertelen zsarnoki bánásmódban részesülnek", és nem várhatnak sok jót „az uraktól, akik lakomákat, táncmulatságokat rendeznek azzal az ürüggyel, hogy az éhező népen segítenek, de valójában semmit sem tesznek, csak maguk szórakoznak". (Tamás Anna). Egyedül a magyar nyelvű főlap és a szlovák nyelvű mutáció következetes összevetése igazolhatná, csakugyan el tudta-e altatni írói becsvágyát, s beérte-e a fordítás egyhangú robotjával. Nem világos az sem, mikor és miért vállalt szerepet az „országos rendőrségnél", ha állását rövid három hét múlva ott hagyta. Csak azért, mert április 28-a után a lap szerkesztőségének Pestre költözéséig oda sorolták be, mint Arany Jánost, a lap névleges társszerkesztőjét? (A szlovák nyelvű mutáció viszont május 26-ig továbbra is Debrecenben jelent meg!) Vagy azért, hogy kitöltetlen útlevélblanketták birtokába jusson, amelyekkel ő és néhány ismerőse — ha úgy kívánja a sors és az egyéni érdek — alkalomadtán álnév alatt kimeneküljön a fővárosból? Ez esetben azonban hiba van a dátum körül, hiszen a kormány csak június 5-én hagyta el a civis-várost. Pestről tehát, ha ekkor volt a rendőrség tisztviselője, nem jöhetett le már májusban az Alföldre. Akkor sem, ha közvetlenül május 21 után ment fel, hogy a visszatelepítést előkészítse. De vajon kitől tartott? Kossuth köztársaságának rendőreitől (ő az országos rendőrség fogalmazója, vagy a császáriaktól? Esetleg mindkettőtől? Érthetetlen az is, miért ment éppen Aradra, ha mint azt az általa megadott időpontból következtetni lehet, a trónfosztás után nem akarta tovább szolgálni Kossuth rendszerét. Ez ellen viszont azt kérdőjelezi meg a józan ész, miért hurcolta és miért őrizgette a szigorú beszolgáltatási rendelkezésekkel nem törődve — még 1852-ben is a forradalom és a szabadságharc nyomtatványait és proklamációit? Vagy nézzük a másik ellentmondást! Négyesi László — mint mondottuk volt — a századvégen úgy tudta: több hónapos rejtőzés után végül Aradon esett fogságba, s innen „Nagyváradra kísértetésekor" megszökött. Tegyük fel, így történt. De újra jön a kérdés: mit keresett Aradon? Miből élt? Nem félt, hogy ismerősei vagy volt munkatársai felismerik, és mint szökevényt feladják? Nem félt az útlevélügytől? Vagy talán csak afféle legenda Arad és a szökés is, amiről ennélfogva érthető módon nem tudhatott semmit a háborús ténykedést és személyes felelősséget firtató császári és királyi törvényszék?! Haán Lajos békéscsabai evangélikus lelkész, a neves történetíró, hézagpótló művében, az 1870-ben publikált Békés vármegye hajdaná-Ъап ezzel kapcsolatban mindössze annyit közölt, hogy „mint a Priatel Ludu társszerkesztője e lappal Debrecenbe, majd Pestre, Szegedre, Aradra zarándokolt. A fegyverletétel után H. M. Vásárhelyen működött mint tanító és papsegéd". Nem szólt semmit az országos rendőrségnél vállalt fogalmazói munkaköréről; nem tudott az ott szerzett útlevélblankettákról, sem a későbbi sikeres szökésről. Mégis ez látszik a legelfogadhatóbbnak. Nemcsak azért, mert Haán személyes ismerőse volt Szeberényinek, hanem mert ebben van a legkevesebb ellentmondás. 169