Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

volna felőle: valódi barátságot érzett~e irántam? Egyébiránt, ha ő volt is talán a hibás, azt én még életében régen megbocsátottam." Vajon, ha egyedül volt önmagával, hitte is ezt? Nehéz elképzelni. Ha átolvasta egyszer is a sárguló dokumentumokat hideg fejjel, bizonyára nem. Szomorú, hogy Petőfi halála után 12 évvel sem volt képes a töredelmes vallomásra. De hát miért elevenítette fel a régi kapcsolatot? Részesedni akart abból a dicsőségből, amely az 186l-es kiskőrösi szoborleleplezéssel kapcsolatos nemzeti lelkesedésből és tiszteletből a halhatatlan költő baráti körére sugárzott? Vagy félt a Solferino után felerősödő /Wő/z-kutatások esetleges leleplezésétől, s ezt akarta megelőzni? De akkor miért nem vallotta be férfiasan fájó tévedését? Az kellett, hogy „harcos kis Gyulai Pál" utasítsa rendre? Makacssága miatt nem élhette át a vezeklő igazságszolgáltatás humánumának azt a szépségét, amire Kölcsey adott megindítóan szép példát Berzsenyi fölött mondott emlékbeszédével. Nehéz az őszinteség? Sok esetben igen. Nélküle azonban vigasztalan az utókor és a lelkiismeret ítélete. „Kegytelen a végzet." * Szeberényi — különös paradoxon — a maga módján híve volt a szabadságtörekvéseknek (két versfüzésre: a Jenöfi néven megjelentetett Forradalmi szikrák és a Búvirágok is ezt igazolja), függetlenül azoktól a Petőfi ellenes kirohanásoktól, amelyen saját értékét túlbecsülve és a művészet könyörtelen kontraszelekciójába belenyugodni nem tudva, nyers indulattal támadt rá a „szegény kis pacsirtára". Mindig elveszítette reális látását és helyes arányérzékét, ha reá gondolt. A fentebb idézett Jenőfi-vers is erről tanúskodik. Ebben volt iskolatársának még az 1848-as forradalomban vitt szerepét is egy szintre igyekezett hozni a sajátjával. Nem vette észre, nem akarta tudomásul venni, hogy az üstökösként feltűnt ifjú költő szelleme úgy vágtatott „a magyar forradalom előtt, mint a göncöl rúdja a sánta kerekei előtt" — ahogy Németh László jellemezte Petőfi Mezőberényben című drámájában. Nem ismerte volna fel, hogy Petőfi nem mint egyszerű követ hordó robotos, nem mint névtelen, könnyen pótolható átlagmunkás dolgozott a magyar szabadság szentegyházának építésén, hanem ihletett megálmodója, avatott tervezője volt annak? Olyan egyedi és megismételhetetlen szellemi vezére a kornak, akihez nem mérheti önmaga teljesítményét. Nemcsak azért, mert ő fogalmazta meg „az egész országban visszhangzott" esküt: a Talpra magyart!, hanem mert úgy lett, úgy lehetett 25 évesen a nemzet szellemi vezére, hogy benne a forradalmi cselekvés időpontjának a felismerése egyedi történelemlátással, a néplélek csalhatatlan ismerete erős társadalompolitikai bizonyossággal, az erkölcsi tisztaság szépsége és önzetlensége megingathatatlan plebejus elkötelezettséggel párosult. Az előzmények ismeretében nem váratlan, ha Szeberényi szabadságharcos tevékenységében — bármily nagyra értékeljük is — akadnak kisebb-nagyobb ellentmondások. A nagyváradi kerületi császári és királyi haditörvényszéknek 1852. július 31-én kelt jelentésében azt olvashatjuk, hogy társával: Nóvák Dániel csabai tanítóval együtt „izgató könyvek s iratoknak, továbbá még a forradalmi időkben megjelent proclamatioknak és forradalmi nyomtatványoknak birtoklá167