Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
fontos terhelő motívumokat hallgat el és féligazságokat közöl, s közben nem átall belegázolni ellenfele becsületébe és emberi tisztességébe. Ez a fajta erkölcsi lejáratás érthetően még fájóbb volt, mint a durva szavak és kifejezések kellemetlen harsogása. A szívet bántotta, nem csak a fület. Kezdjük a feltárást mindjárt a megszólítással. Szeberényi, kamatostul kívánva fizetni a Tavasz с zsebkönyvben elkövetett Petrovics-Petőfi névcsere elleni tiltakozásért, mérhetetlen iróniával Vahot Imréi pl. „ Vakot (előbb Vackot, vagy Vachott, olim Vahud"), majd „Vahot vagy Vahud, vagy minek nevezzem", vagy egyszerűen „Vahud uram"-пак titulálja (így összesen 6 ízben!), s Petőfi neve mellé is odateszi zárójelben vagy anélkül az „eredetileg Petrovics"-ot. Pontosan 13-szor. Ugyanakkor a következő jelzőkkel illeti volt barátját — természetesen mindenkor szatirikus ízzel: „ezen jó úriember", „édes Petőfi úr", „a Divatlap szultánjának lógósa", máshol „a főszerkesztő lógósa" (háromszor), „az önök szerelmetes Petőfije vagy Petrovicsa", „az édes (alias csárdás) hangú pacsirta" (utalás apjára, a jó öreg kocsmárosra és nyers megfogalmazásúnak tartott „veszett fenés, teremtettés, veszett ebes" dalaira) de többször volt „szavakkal hősködő segédszerkesztő", „szerkesztő hivatali apróbútor", „durva szájhős", „álnok", „aljas", „csavargó" (így háromszor jellemzi, egyszer téve csak idézőjelbe a szót, figyelmeztetve arra, hogy Petőfi is így nevezi magát egy versében), „akinek szegénynek az elbízottságból meglehetős jutott". Két rövid kommentárját egyszerűen „kígyósziszegésnek", „sületlen elménczségnek", goromba dorgálásnak", „darócos megtámadásnak", „a bosszú legnemtelenebb, legaljasabb nemének" nevezte. Elmondja róla és Vahotvól, hogy „gorombaságban mind az érdeklett csavargó, mind főnöke felülmúlhatatlanok" stb. Hogy valami vigasztaló ellenpont is legyen, tegyük ide önjellemzését: „Semminek sem vagyok olly ellensége, mint az ílly ci vakodásnak". Csakhogy itt valami nincs rendjén! Bántó az ellentmondás az állítás és a valóság között! Petőfi ugyanis érdemben nem is foglalkozott elpártolt barátja bírálatával, ki nem sokkal ezután azzal áltatta magát, hogy Petőfiék azért nem válaszoltak neki, mert „ellenvetéseimre nem tudtak volna mit felelni". Szegény. Hát nem volt elegendő válasz Toldy Ferencnek a Budapesti Híradó 1845. március 4-i számában megjelent kritikája? Minek ismételgetni! Vagy a nagy irodalomtörténész véleményét nem tekinthette kompetensnek 1 } Talán mert Vörösmarty és Bajza barátja kívül esett a Pesti Divatlap körén? Vagy esetleg az „irodalomtörténet-írás atyja" nem értett kellően az irodalomesztétikához? Toldy bírálata pedig neki is szólt, sőt reá is hatott. Az Antieritica non plus ultrája с kifakadásában ugyanis már dicsért is. Ekképpen: „Már higye el, édes Petőfi úr, hogy verseit minden hiányai mellett is sokkal jobbnak tartom, semhogy e bírálat által tönkre silányíthatók volnának". De hát ha sem Petőfi, sem Vahot nem válaszoltak kritikai megjegyzéseire — mint ahogy ez igaz —, akkor mi szükség volt a Leleplezésekre! Minek kötekedett tovább, miért szórt hamis vádakat és alaptalan sértő rágalmakat a Divatlap szerkesztőinek a fejére? Mert kétségkívül ő támadott, ő rágalmazott mindig. Ő kapcsolta össze a Tavasz-afférral a bírálatot és a Leleplezéseket. О nem tudta mérsékelni dühét; ő akarta erkölcsileg lejáratni Petőfit a Pápára el nem küldött verseskötetek közhírré tétele kapcsán hangoztatott áligazságokkal. 164
