Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

barátság erejét érezzük ki a 16 éves kis Petrovics Szeberényi Lajos emlékkönyvébe с 1839. január 19-én kelt verséből is: Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni Minket együttlétünk édeni napjainak. Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre híved. Különös ez az ifjonti kitárulkozás. Egyszerre dicsőíti a barátságot és a barátot. Végletek közt csapong a költői lélek a disztichon pompásan kezelt formai keretében. Nem ismer mértéket; nincs kellő összehasonlítási alapja, nincs kellő élet- és emberismerete még, hogy „óvatosabban bánjék érzelmeivel és szavaival". Eszményi értelemben fogja fel és kezeli őket a költő. „Az élettapasztalatok még nem foszlatták széjjel kamaszlelke illúzióit" (Pándi: Petőfi). Ugyanakkor azt is világosan megláttatja, mily sokat jelentett a szeretetre vágyó ifjú számára a barát és a barátság; mennyire ragaszkodott hozzájuk még a nagy ízlésbeli — szemléletbeli különbség ellenére is. Petőfi Selmec után is el-elküldözgette bírálatra verseit Szeberényinek (azt nem vállalta, hogy viszonozza is kritikáját), sőt a katonaságtól leszerelve, rövid pápai időzés után Pozsonyban is felkereste. Úgy látszott ekkor, tartós és felhőtlen a barátságuk. Ám 1843. júl. 21-én keltezett levelében már a következőket olvashatjuk: „ . . most engedj egy kérdést terjesztenem elődbe, melyet szükségesnek találok. Érzesz-e valóban irántam oly meleg, forró indulatot, mi szívet szívhez kapcsol, erős, szent lánccal?, szóval igazi barátságot; vagy csak egy fiút látsz bennem, kivel egykor egy helyen jártál iskolába, kivel mint sok mással, tán csak a pillanat felhevülésében, vagy szokásból bruderschaftot ivál? Ha az első áll: úgy írjál minél előbb, minél többet; írd meg körülményeidet, sorsodat, írj minden félét; olvastad-e vagy olvasod-e verseimet, s ha igen, mondd el felőlük véleményedet, és te tudod, még mit, mit ne írj. Ha az utóbbi áll: akkor ne felelj levelemre, akkor szakadjunk el örökre egymástól, mert bizon hideg levelezés nem méltó az időre, nem a tintára és papírra, melyet rá vesztegetünk; s egyikünknek sem válnék nagy gyönyörére, és egészen haszontalan is". Hogy ez a szkepszis mikor és miért fészkelte bele magát Petőfi szívébe, ma már nehéz lenne pontosan megállapítani. Erre vonatkozóan Szeberényi fennmaradt közléseire sem építhetünk, akinek adatai között — ahogy azt Orlai Pétries Soma megállapította és bebizonyította —, sok a téves állítás és a következetlenség. Annyi mindenesetre igaz, hogyPetőfi Pápáról 1841 tavaszán azért ment Pozsonyba elnyűtt, kiszolgált katonaruhájában, hogy vele, ki ott a 2. theológiai osztályt végezte, s mellesleg az önképzőkör titkára volt, találkozzék. Nos, ez a találkozás is hagyhatott tüskét Petőfi szívében, hiszen Szeberényi nem érzett kitörő örömöt barátja látásán. így emlékezett vissza rá: „1841-diki tavasszal, ha nem csalatkozom, május végén, egy szép derült napi délután Pozsonyban társaimmal a Dunaparton sétálva, egy rongyos nadrágú, iszonyúan szűk és kiszakadt nyári dolmányú fiatal embert pillantottam meg felénk haladni. Ő köszönt. Alig ismertem meg; út és nyomorúság annyira megtörte, pedig Petőfi volt. Többek társaságában lévén, nem mertem eljövetele körülményeiről tuda-