Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

17 éves korában a nagy tekintélyű Teleki Domokos. Vagy csak a hirtelen nehézzé lett helyzetben — hivatalos „ellenőrzés" közben — állította magáról Apafi, hogy önmaga jelentőségét és szavahihetőségét erősítse? Még elgondolkodtatóbb, hogy a dobozi „betsületes emberek" mint nős embert személyesen is ismerték, holott 1850-ben — ha csakugyan róla volt szó — mindössze 19 éves kellett legyen, s házasságot csak szülői beleegyezéssel köthetett. Indokolt az a kérdés is: erdélyi származású lévén hogyan kerülhetett ismeretségbe a dobozi Szalay István uram nevelt leányával? Könnyen adódhatott volna -persze- erre is elfogadható magyarázat, annak ellenére, hogy világosan tudjuk: iskoláit Somlyón, Zilahon és Kolozsvárott végezte, vagyis fiatalon nemigen mozdult ki Erdélyből. Mi lehetne a magyarázat? Az, hogy Teleki Domokos édestestvére volt a bihari főispán Tisza Lajos feleségének, Teleki Júliának. Ha tehát valóban mint titoknok állt nevezett szolgálatában, úgy valamilyen családi ügy kapcsán megfordulhatott esetleg többször is a geszti kastélyban, s e közben könnyen megismerkedhetett a közeli községben élő leánykával. Ez azonban csak a képzelet csalóka játéka, amolyan igazolhatatlan hipotézis, amit semmiféle feljegyzés nem erősít meg. Ahhoz viszont nem fér kétség, hogy a felgyorsult időben sem sűrű látogatást, sem hosszabb időre szóló szabadságot (házasságkötés) nem engedélyezhetett neki munkaadó gazdája, sőt később a katonai parancsnokság sem. Nagyon összezsugorodik tehát annak a valószínűsége, hogy a falubeliek is jól ismerhették. Végül el kellett vetnünk a tetszetős, de túl szivárványos elméletet. Az 1855-ös árvízkárosultak felsegélyezésére kiadott Gyulai Árvízkönyv újabb meglepetést hozott. Itt ugyanis alig módosított írással egyszerre két Szathmári Károly szerepelt. Úgy véljük, ez is közrejátszott abban, hogy többen tulajdonították a szerkesztést is a szépíró P. Szathmáry Károly munkájának. Tévhitüket erősítette, hogy Szinnyei József is ekként foglalt állást a Magyar írók élete és munkái XIII. kötetében. Félrevezette mindannyiójukat az a körülmény, hogy az Árvízkönyvben a szerkesztő és a beszélyíró nevét egyformán Szathmárinak írták. Köztük mindössze a novellaíró neve elé tett, nemesi előnévre utaló P. jelzés tett különbséget. Ezt pedig könnyen el is lehetett hagyni. A későbbi nagy lexikonszerzők — Ványi Ferenc és Benedek Marcell — (intő figyelmeztetés) már nem fogadták el Szinnyei állásponját. A Gyulai Árvízkönyvet egyikőjük sem említette a P. Szathmáry címszó alatt. Sajátos módon a város történetírója: Scherer Ferenc sem méltatta különösebb figyelemre a szépirodalmi vállalkozást. Lapszéli jegyzetben közölte csak legszükségesebb könyvészeti adatait — a szerkesztő nevét az eredeti címlap szerint Szathmárinak írva. Szinnyei hatalmas művének P. SzathmáryvaX kapcsolatos cikkelye azzal is növelte a bennünk keletkezett bizonytalanságérzést és zavart, hogy a művek közé egy korai tanulmányt is besorolt. Ez 1848-ban Pesten jelent meg Szathmári Károly (sic!) neve alatt, és első füzete volt annak a 3 kötetre tervezett történeti fejtegetésnek, amelynek a szerző „Az Ausztriai Ház háromszázados kísérletei a magyar nemzet elnyomására" címet adta. Ez pedig véleményünk szerint olyan alapos, olyan szerteágazó történelemismeretet, olyan fejlett kutatói és elemzési módszert szükségelt volna, amilyennel egy 16—17 éves ifjú, bármilyen kiváló gimnáziumi felkészítést kapott is, nem rendelkezhetett. Fokozta a kételyt, hogy