Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

a klasszikái szabatosság öltönyéből". Megszelídített indulatai és gondolatai számára alkalmatosabbnak és előkelőbbnek hitte a rímtelen időmértékes (a Villanykák és az Edzdalok nagy részét ebben a metrumban írta), mint a hangsúlyos verselés formakészletét, amelyben az akart népieskedés eredményeként gyakran volt fellelhető a simaság mellett a nyerseség és darabosság. Talán nem érezte meg, milyen többletet jelent, ha „a legmagasabb és legerősebb érzések ... saját nemzeti menetellel s énekelhető formában jelennek meg"?, vagy nem jutott el annak a felismeréséig, hogy „olyan költemény, melynek teljes élvezhetése végett előbb még a hellén-római, vagy más idegen világba kell áthelyezkedni — bármennyi szépséggel bírjon különben — sohasem hathat igazán a nemzet egészére, mert a nagy többség éppen azt, ami a verset verssé teszi, a ritmust kénytelen nélkülözni, mi által a költemény zenei része rá nézve elveszett". (Arany János: A magyar nemzeti versidomról.) Esetleg úgy vélte, hogy a dallamos népies forma kizárólag a legegyszerűbb emberi érzések tükrözésére és tükröztetésére való, s a súlyosabb gondolati mondanivaló kifejezésére alkalmatlan? Vagy eleve lemondott arról, hogy dalaival a széles tömegek érzését és gondolkodásmódját irányítsa, politikai elszántságát eddze és finomítsa?, s megnyugodott abban, hogy a költészet a kiváltságosok privilégiuma; — nem olyan épület Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, Mindenkinek, ki imádkozni vágy, Szóval szentegyház, ahová belépni Bocskorban sőt mezítláb is lehet. (Petőfi: A költészet). Greguss fiatal korától kezdve készült a költői pályára, sőt, ahogy a Petőfiről szóló „tanulmány" egyik, általunk is idézett gondolata tanúsítja, annak is tartotta magát. Tetszett neki a nem közönséges szerep; örült, hogy a sors „költőt csinált" belőle. Mint Ovidius, ő is amolyan isteni lénynek tekintette a lírikust, aki oszlopként áll az élet viharai között; menedéket nyújt és utat mutat a rászorulóknak. A használni vagy szórakoztatni elvek közül az elsőre tette a hangsúlyt: mindenekelőtt tanítani és nem gyönyörködtetni akart. Irányelvül Eötvös ars poétikáját fogadta el: „A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik". Egyéni problémáit háttérbe szorítva, a kor nagy érdekeit kívánta szolgálni testestül-lelkestül. Annyira, hogy szinte meg is feledkezett Bajza jogos figyelmeztetéséről: „Ha valaki verseivel csupán tanít, s nem gyönyörködtet egyszersmind, akkor versei nem tartoznak a poézis körébe." Jövőt láttató csalhatatlan jelzőoszlop, öntudatosító, tudatformáló vátesz akart lenni, bár számot vetett a sivár hazai viszonyokkal, s tisztán látta, hogy itt a költő boldogtalan, Mert forró keble a hideg világgal Minduntalan kemény csatában van,