Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

csavarva rögzítették az egész szárnyat. A combokat felnyomva, a lábakat is körömmel a szárnyba akasztották a háti oldalon. Ehhez akasztották a meghajlított lábakat is. Ezután sorba rakták a polcokon, ültették. (85. sz. kép.) Kihűlés után még aznap vagy a következő napon osztályozták, ládába csomagolták és a fagyasztókamrába vitték. A 30-as években még maradt néhány külföldi piac, mely megelégedett a dermesztett áruval is. A dermesztést úgy végezték, hogy a fagyasztókamrában csak a ládák sarokléceit rakták egymásra, s így a ládák teteje szabadon maradt. Ezután a nyitott ládában lévő baromfira a hűtő ventillátoraival „ráfújták a hideget". Néhány óra múlva az áru felülete megkeményedett, de mielőtt megfagyott volna, a ládák tetejét leszögezték. Az ilyen fajta árut Ausztrián kívül Svájcba és Angliába is szállították. A dermesztett áruból azonban egyre kevesebb lett a megrendelés, s a II. világháború idején csak fagyasztott baromfit igényeltek. A 60-as években az olasz vevők újra dermesztett pulykát vásároltak, de ezt már nem vagonokban, hanem hűtőgépekkel felszerelt gépkocsikkal szállították. 1950-ben a Bernardinelli féle régi előhűtőt 8x15 m-es nagyságúra kibővítették és benne rögzített állványokat állítottak fel. Mivel az állványok közötti utak sok helyet foglaltak el, ezért alig egy év múlva olyan létraszerű állványokat készítettek, amelyeknek a polcait összetolhatták. A hűtőtér így is kevésnek bizonyult, ezért lécekből majd fémből készült egymásra rakható láda nagyságú bölcsöket (rekeszeket) gyártottak és ezekbe tették a csirkét. Azonban ez sem oldotta meg a hűtés gondját, mert a hűtőgépek a kívánt hőmérsékletet, a + 4 C°-t csak &—12 óra alatt érték el. 1955-ben az élőhűtő helyén megépítették a „gyors előhűtő alagutat". Ennek a nagy teljesítményű ventillátorai a baromfi hűtését meggyorsították. A hűtőalagútban forgóvillás kerekeken mozgó, polcos kocsikat használtak. Ezekre a kopasztóteremben rárakták a baromfit és azzal együtt az alagútba tolták. A következő kocsik az előttük lévőt folyamatosan beljebb-beljebb nyomták s két-három óra múlva a lehűlt baromfi az előhűtőalagút másik végére érkezett. Az őszi nagy baromfifelhozatalok során a gyors előalagút is kicsinek bizonyult. Ezért előfordult, hogy a pulyka egy részét az ún. „csillaghűtő"-ben (a csillagos ég alatt, vagyis a szabadban) hűtötték. A szabadban hűlt áru hátránya, hogy sötétebb színű, barnább lett. A hűtőházi fehérebb áruhoz szokott vevők ezt már kifogásolták. 1965-ben megépítették a vizes előhűtőt a felsőpályával együtt. Olyan hosszú pályát alakítottak ki, amely a sovány baromfit a kopasztó-zsigerelő teremből a mosó.kádon, majd a két darab 7 m-es hűtőkádon keresztül a 20 m-re lévő csomagolóterembe vitte. Miután itt a horgokról a baromfit leszedték, a pálya üresen jutott vissza a kopasztóba. A kádak közepén lévő kettős lemezfal között lehűtött sóié keringett s hűtötte le a kádak vizét. A pálya egy-egy kád fölött kétszer haladt el s a horgokon lévő baromfit közel félóráig úsztatta a hideg vízben. Ebben a 0 C°-os vízben a baromfi + 4 C°-ra hűlt le, s mire a 20 m-es szakasz végére ért, részben meg is szikkadt. A vizes előhűtés egyik előnye az volt, hogy a sovány baromfi nem foglalt helyet az amúgy is kicsi léghűtéses termekben s több hely maradt a 104