Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

zelhető, hogy a bödön méz nem is látta a községházát. Néhány családban édesebben itták meg a tejeskávéjukat. Egyszer behívatták Szántay Istvánt a községházára. Amint a tisztviselő asztala előtt megállt, rábámult az előtte kiterített nagykönyvre, s egyszerre rábökött egy neki fordítottan álló számadatra. Itt a hiba — mondta. S valóban, a tisztviselők rosszul nézték meg a számot, s így tévesen került fel a kuláklistára. A községháza belátta tévedését, de a néhány kocsi szalma s a bödön méz odaveszett. Amikor az idő megengedte, hogy a kinti munkákat lehetett tanulmányozni, akkor mindazokat a munkákat megfigyeltem, amelyeket télen „vakon" elképzeltem, illetve lejegyeztem. A földeken nemcsak megfigyeltem, hanem végeztem is a munkát. Együtt dolgoztam adatközlőmmel. Szántay István elmagyarázta, megmutatta, hogy a paraszt miként végzi, s annak alapján dolgoztam. Amint a fejembe összegyűjtöttem 2—3 megfigyelést, elővettem a jegyzetfüzetemet, s felírtam. így aztán töviről-hegyire alaposan megismertem a hagyományos paraszti munkát. Természetesen közbe-közbe más adatközlőm munkáját is megfigyeltem és tanulmányoztam. Egyszer a Belsőpusztáról ereszkedtem már hazafelé kerékpárral úgy aratás vége felé. A határban már nem láttam arató embert, csakSzántay István vágta a gabonáját. Csodálkozva kérdeztem: A parasztok már régen learattak, s ő még mindig töri magát. Elpanaszolta, hogy nagy bajban van. Az errefelé járó tanácselnök azt mondta, hogy börtönbe kerül, ha másnap délig le nem vágja a még lábon álló gabonáját. Hű, ennek már a fele sem tréfa ! — mondtam ón. Eldűtöttem a kerékpáromat, és segítettem neki. Igaz, kaszálni nem tudtam, hanem elmagyaráztattam, hogyan kell ötösölni, vagyis a már bekötött kévéket ötös csomókba összerakni. Estig az aznap levágott kévéket összehordtam, és szakszerűen csomókba raktam. A tanulságaimat pedig a jegyzetfüzetembe vezettem. Aznap egy kicsit későbben értem haza, de segítettem egy bajbajutott emberen. Megérte, mert az ilyennek híre kél, és a környékbeliek az ilyesmit jó néven veszik. Ezzel a pusztán az én ázsióm (becsülésem) emelkedett, de munkavégzésem közben még tanultam is. Közben most jutott eszembe, egy epizód, amit érdemes még elmondani. Egyszer megkérdeztem István bátyámat, hogy legközelebb mikor jöhetek ki. Gyorsan rávágta, hogy bármikor, csak abban az esetben nem ér rá velem bajlódni, ha a fogat jön, mert : „Mer' a fogatnak mönni khöll !" Ugyanis a parasztgazdaság fogat nélkül egy fabatkát sem ér. Márpedig Szántay Istvánnak régóta nincs lova, kocsija. Ezért aztán, ha a közeli rokona fogata jön, minden munkát félre kell tenni, a fogaté az elsőség. Sokszor felkerestem legjobb adatközlőmet, és csak egyszer történt meg, hogy amint meglátta a bejáróra beforduló lovak füle hegyeit, felugrott a mellettem lévő székből, és elrakta a fogat útjában álló dolgokat, hogy szabad utat biztosítson nekik, és azután teljesen a fogat rendelkezésére állott, mert a fogatot ki kell használni. Én pedig aznap egy közeli tanyába mentem gyűjteni. Egyenesen megdöbbentő volt végső búcsúzásom legjobb adatközlőmtől. Az orosházi emberek szokása, ha „arrafönt jár" megnézi „ki van kitéve". 35