Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

az ún. hagyományos, a teljes népi, népi társadalmi szervezet, szerkezet és kultúra ma már csak romjaiban áll a kutatás rendelkezésére. A „teljességet" — mondjuk a 20-ik század első évtizedére lokalizálva — már csak emlékekből, töredékekből rakhatjuk össze. A töredékek, a részek sok ember (főleg öregek) emlékezetéből szedegethetők össze. Sok embert kell minden dologgal kapcsolatban meghallgatni: a muzeulógusnak, a néprajzi kutatónak a nép öregei a munkatársai. Az idő sürget, mert az öregek fogynak! Például ha a szántásról, a vetésről, ezek eszközeiről van szó, csak akkor kezdhetünk a leíráshoz (az anyag rendezését folyamatosan kell végezni a gyűjtés ideje alatt!), amikor a kutatott dologról már mi magunk tudunk a legtöbbet, hiszen mi már mindazt tudjuk, amit a népi munkatársaink, a parasztok, külön-külön tudnak. Bennünk kell az adatoknak, ismereteknek összegződni, így formálódik ki — bármely tárgyra — egy tájra érvényes teljes kép, a maga sokszínű változatában. Az ilyen módon végzett gyűjtés során leszünk képesek az életmódban, a kultúrában végbemenő változások okainak, folyamatának, a változás tendenciájának a felismerésére. Ezt a gyűjtési elvet kell követni — hangoztattam — a népi életforma, a népi kultúra bármely szektorának a kutatásakor. A gyűjtés azonban sohasem szorítkozhatik csak az írásbeli rögzítésre, népi munkatársaink adatait, közléseit bőségesen kell illusztrálni fényképekkel, rajzokkal, filmfelvételekkel és olykor (pl. mesék, népdalok stb.) magnetofonszalagot is kell használnunk. Sok dolgot (épületek szerkezeti elemeit, alaprajzát stb.) csak is rajzok segítségével örökíthetjük meg. Végeredményben a múzeum nem egyéb, mint a népi kultúra tárgyi illusztrációja, ez az egyik legfontosabb feladata. Ezért sok tárgyat kell gyűjteni, szem előtt tartva a variánsokat és az eszköz váltás folyamatát. Természetesen vannak dolgok pl. az épületek, amiket nem gyűjthetünk be a múzeum tárlóiba, de képben, rajzban azok is begyűjthetők. Ugyanígy az élő növényzet és állatvilág; a kép, színes film és hangfelvétel itt is segít. Végső soron tehát bármit begyűjthetünk. Mindezek ellenére — hangsúlyozom ezt is — nagyon is szükséges lenne egy tanyának a konzerválása (megőrzése) úgy, hogy az mutassa azt az állapotot, amikor a tanyák fénykorukat élték. Nem a nyomort tehát, a mai állapotot, és nem is egy volt „kódis-tanyát", hanem az átlagból egyet. Természetesen nem „halott", hanem élő tanyára kell gondolni, olyanra, amelyet a változott viszonyok között is laknak, és tartozik hozzá földterület is, valamint a hagyományos állatok, amelyek a század fordulóján megtalálhatók voltak a tanyákon. Van még valami: az emberi munka végzése közben alkalmazott mozdulatok, szerszámhasználati módok, az emberi test és a szerszám használatának kapcsolata, ritmusa stb. megörökítése filmen és hangszalagon. Az emberek tartása, megjelenési formái, gesztusai, de még a viseletük bemutatása sem nélkülözheti a képet és a hangos színes filmfelvételt. De még ez sem minden, a feladatát jól végző múzeum kötelessége a népesség társadalmi rétegződésének a vizsgálata mellett, a társadalom biológiai 153