Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

melly darabokra szaggatja Magyar—Országot. Az egész világ tudja, hogy ezen Országban lévő sok Nemzetek szeretik a corporatiot (egyletesdi, testületesdi), szeretik s igyekeznek fen tartani az egymás között lévő köz falakat, mintha nem egy testnek volnának tagjai". O, aki ,,Magyar Országot Hazájának s magát Magyar Polgár társnak esméri lenni, akinek ősei bátor (ámbár) tótul, németül beszéltek is", különösen érzékeny szívvel reagált erre. Tudta, milyen óriási visszahúzó erő van a gyűlölködésben; abban, hogy a ,,Magyar nem kedveli a Tótot, a Németet ; ez a Magyarságot meg vetvén, a nyelvében és nemzeti erkölcsében élő Géniust oltalmazza, s megtartani a Köz Hazának nem kis kárára minden úton-módon igyekszik". Nem volt azonban túlzó és türelmetlen. Nem követelte, hogy hagyják el saját nyelvüket és szokásaikat, vagy megtagadják múltjukat. Az ésszerűség határain belül maradva, azt kívánta csupán, hogy mint magyar állampolgárok, engedelmeskedjenek ők is a ,,Haza azon törvényének, hogy a Magyar nyelvvel való élés Magyar Országban elő mozdittassék". Más szóval — sajátítsák el a magyar nyelvet is. Ugyanilyen szenvedélyességgel vette pártfogásába az elnyomott és kisemmizett — a kor szóhasználatával élve: gond- és bérterhezett parasztságot, bátran vállalva a szembenállást a haladás megrögzött ellenségeivel:,,Gazdagságát sem irigylem senkinek; de az — megvallom — fáj a szivemnek, hogy a szeretett Hazám 7/8-ad részét olly állapotban látom a fátum (balsors, végzet) által helyheztetve lenni, mellyben azt a szegénység és a megvetés porban heverteti, úgy hogy ezen alatsonysagbol emberhez illő kultúrára és tökélletességre, az állati fél életből tellyes lelki életre, meg vetett állapotából nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát tsak igen lassan, s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem igen emeltetik. Veled, barátom, a ki azt tartod, azt mondod: Jobb az úgy! — nints semmi dolgom. Számodra nem írtam." Mindkét nagy művének ismeretében (másik műve 1833-ban Sárospatakon jelent meg A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerint okoskodó és munkálkodó gazda címmel) bátran állíthatjuk: felvilágosult szemlélete a sínylődő, az anyagüag kisemmizett és tehetlen páriává tett agrár nép szolgálatában mutatkozott meg a legerőteljesebben. Róluk mindig megindító szeretettel és tisztelettel beszélt. Nem volt forradalmár: hatékony reformoktól várta az életképes mezőgazdaság és a korszerű társadalmi berendezkedés megteremtését. Féltette a népet a forradalomtól. Pedig jól tudta, hogy „Frantziaországban a revolutió erőszakkal és nagy zörgéssel öszvetörte a megrozsdásodott feudalizmussal a rabszolgaság bilintseit, sőt a földbirtok jussát is megnyerték a földművesek", sajnálta mégis a kiontott vért, s inkább az emberségesebb, de lassúbb út — a békés fejlődés mellett tört lándzsát. Tudta jól pedig, hogy kora törvény- és szokásjog által szentesített jobbágyi terheivel alig-alig lehet előrelépés egy olyan ország93