Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

ha arra gondolunk, hogy 1808-ban már görögkeleti bíró is kerülhetett a város élére. A kuruc világ és a Péró felkelés együttes emléke jelentkezett a hódmezővásárhelyiek ún. Pethő—Törő-íéle zendülésében is 1753-ban. Ennek a szálai is elvezettek egész Szentandrásig. Az akták szerint Törő István öcsödi révészen kívül pl. perbe fogták Szász János öcsödi és Ölyvedi András szentandrási református tanítót is. Utóbbit azért, mert az egyik vásárhelyi felkelőnek egy éjszakára szállást adott. Jellemző tény: Pethőék még 1753-ban is hittek Rákóczi és Bercsényi hazaérkeztében. A hódmezővásárhelyi fióklevéltár aktái között 1753. aug. 13-i keltezéssel pl. egy olyan jegyzőkönyv található, amelyben Győri István 37 éves vásárhelyi kálvinista lakos mint tanú arról vall, hogy az orosházi Tóth Mihály az úrnapi vásárkor azt „beszéllette" neki, hogy egy bizonyos orosházi ember ,,két Görögöket vitt volna 100 Forintokért a Vaskapuhoz". Amikor közel voltak már kitűzött céljukhoz, megállván egy völgyben," azt mondották a kotsisnak a görögök, hogy fogná ki immár a Lovait, mert ott többé senkitül sem félnek". A kocsis engedelmeskedett nekik, majd lefeküdt a fűre, s elaludt. Mire felébredt, a görögöknek már hűlt helye volt. Bánatában — minthogy nem kapta meg a bérét — felkapaszkodott egy ,,Kopasz-Hegyre", hogy körülnézzen. A völgyből közben ,,öt Lovas katona hozzája nyargalt", s azokkal együtt lement a sátortáborba. Itt egyikük ,, Vértesinek vallotta magát, és bé nyúlván a zsébjébe, meg adta a 100 forintot s Passust is írt neki." Mások azt állították, hogy Vértesi Túron is megfordult, s ott azt hirdette, hogy ,,Rákóczi és Bercsényi 3000 fegyveressel ott áll már a Vaskapunál". Kis Bálint, a vésztői származású szentesi pap 1836-ban készített feljegyzése azt mondja Vértesiről, — akinek többedmagával sikerült megmenekülnie az erdőhegyi csatából, és akit Klosz Mátyás jelentése szerint a Bihar megyei telegdiek mészároltak le menekülés közben —, hogy a nép úgy tudja, még Burkusországha, (Poroszországba) is kijutott. Ott is kitűnt a vitézségével. Beszélték például, hogy a 7 éves háborúban (1756—1763), amikor a burkusok a császári seregekkel egymás mellett táboroztak, egy „éltes huszár többször kijött" a burkusok közül, s magyar nyelven egy szál kardra — azaz párbajra — hívta ki a császári vitézeket. Különösen egy büszke német kapitányt akart volna megleckéztetni, aki azonban nem érzett kedvet a viadalhoz. Helyette a legénye jelentkezett. Vele meg az öreg burkus nem tartotta ildomosnak a harcot : ,,Te fattyú, én téged nem hívtalak. Gyermeki idődnek köszönd, mert különben megemlegettettem volna veled a szentandrási bíró korbácsát! Erre az ifjú így felelt : — Én a szentandrási bíró fia vagyok". így talált egymásra apa és fia. Majd a császári táborhoz közelebb menve, ekként szólt a vén burkus : 54