Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

halhatatlanság virul", mert a „magyar Bér anger dalai mindenki ajkán fognak hangzani". A később sajnálatosan egyszerű bókversnék minősített költemény olvastán két dolog nem hagy nyugodni bennünket. Egyrészt nem értjük, mi vezette Gregusst ily szomorú iskolai tapasztalat mellett arra, hogy tanári munkát vállaljon. Abban bízott, talán ő változtatni tud rajta ? Másrészt azon morfondírozunk, hogyan kerülhetett két évvel később szöges ellentétbe eiedeti önmagával, beállván a szánalmas ,,pedáns törpék" közé, hogy pusztító lángot lövelljen nyilvánosan mindenre, mi Petőfi „kebléből fakadt". Vajon volt-e, és ki volt, ki lehetett a hályogkovácsa, aki „vakságától" Szarvason megszabadította, aki önmaga itészi-kritikusi hitelének az aláásására is rávette ? Olyan velejéig hamis, álnok kritika írására vállalkozott ugyanis, amelyben 180 fokos fordulattal megtagadott Petőfitől az embertől és a költőtől minden kézzelfogható érdemet. Fitymáló, lekezelő hangon, régebbi „tévedését" bocsánatos ifjonti bűnnek tartva, ekként zárta le a Réthy nyomda termékeként 1847-ben Szarvason megjelent Futárban Petőfi összes költeményeiről készített elfogultan szellemeskedő, szemtelenül fölényes hangvételű mindvégig kötekedő bírálatát: „Nekem azóta (ti. a Pesti Divatlapban leközölt dicsőítő vers óta) hálistennek megnyíltak szemeim ; de mikor fog Petőfi úr látni?" Éretlen és dicstelen kritikáját intézzük el Petőfi egyik szállóigévé vált sorával: „Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért". Ennél többet csakugyan nem is érdemel. A kisszerű nyárspolgárra valló meggondolatlan bírálat, nem kétséges, a nagy becsvágyású Gregussnskk ártott többet, nem „a sors kimért ösvényén" feltartóztathatatlanul előre haladó költőnek. Szavainak erkölcsi hitelót tette tönkre. Hamar felismerte ő is. Nem telt bele egy év, beállván a honvédek közé, sógorával : az aszódi iskolatárs Kemény Mihállyal küldött engesztelő levelet a sértett költőhöz, ki feltörve a borítékot ós meglátva az aláírást, „meglepetve s nekipirulva" (vagyis inkább ingerülten!) így kiáltott fel: „Mit akar ez az ember itt ? — Olvasd — mondám — azután szólj" — így Kemény. S Petőfi miután átolvasta a hazafinak és nem a költőnek szóló levelet, elfogadta Gregussn&k. a haza közös védelmére felkínált jobbját, s félredobta a „személyes nézeteket", saját sérelmeit. Végül Petőfi összes műveinek a sajtó alá rendezésére is vállalkozott. A „lojálisán megcsonkított" kötettel azonban egyáltalán nem tett jó szolgálatot sem önmagának sem a nagy költő emlékének. Gyávaságát, megalkuvásra is kész elvtelenségét heves tiltakozással ítélte el még „a kiegyezés utáni nemzedék" is, s felháborodva követelte a Petőfit meghazudtoló kötet „megsemmisítését". Többen emlékeztek rá úgy, mint kiváló gyakorló pedagógusra. Nádor szerint megvolt benne az a pompás adottság, ami Blochba,n nem: „olyan tudományok tanításánál is, melyekben a legjobban elmélyedt, hallgatói szintjéhez tudott leszállni; egyszerű, világos előadásmódját csak elméssége érte utói". Különös, 233