Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)
A szülői házon, a többnyire közigazgatási tisztviselőkből álló vendégeken és rokonokon, továbbá a nagy tekintélyű, puritán erkölcsű Gacsári Istvánon kívül a városka művelt, tollforgató iskolamesterei: Háti Sándor, Tóthfalúsi Péter és Surányi Nagy Gedeon is jótékony hatást gyakorolhattak a fogékony eszű gyermek Sárosira, ámbár egyikőjük sem tanította, minthogy elemi iskoláit Szarvason, a középiskolát pedig Mezőberényben végezte. A szünidőket azonban szüleivel és testvéreivel töltötte, s ilyenkor sűrűn ellátogathatott hozzájuk az iskolába, vagy felkereshette a lakásukon őket. Bizonyára szívesen is fogadták, hiszen jól ismerték; nevelőapjával, mint az egyházközség jegyzőjével, állandó hivatalos kapcsolatban álltak. Legtöbbet — úgy véljük — a fiatal Tóthfalúsi Pétertől tanult, akinek — apja mellett — meghatározó szerepe lehetett Sárosi érdeklődési körének gyors gazdagodásában és specializálódásában, talán-talán még a pályaválasztásában is. Ez 1825—1828 között tanított az iskolában, s ilyeneket olvashatni róla a Füzes Gyarmati Helvétziai Hitvallású Szent Eklclésiának Krónikájában'. „Értelmes és világos tanítású, amellett tanítványai közt regulát és fenyítéket tartani tudó tanító volt. Valamint pedig másokat tanítani ügyes volt, úgy maga is tanulni igen szeretett, kivált hazai tudományokban, a magyar história- és törvénynek tanulásában nagy gyönyörűségét találta. (Később a Szatmár megyei törvényszéken patvarista — joggyakornok lett). Jól értett a poézishoz is". Csupa olyan tulajdonságok ezek, melyekkel mohó vágyat ébreszthetett a roppant lelkes, tehetséges ifjúban arra, hogy nem mindennapi képességét és adottságát minél jobban kifejlessze, és a közösség szolgálatába állítsa. A mezőberényi esperességi gimnáziumnak Sárosi kezdettől fogva kitűnő tanulója, nagy reményekre jogosító büszkesége volt, akinek köl + ői zsengéit, „ifjúkori próbáit" az iskolatárs Haán Lajos szerint az Érdemkönyvben is megörökítették. Feladataikat jól értő, lelkiismeretes nevelők oktatták. A tudásszomjáról, lankadatlan munkakedvéről és pedagógiai készségéről közismert Benka Ádám igazgató, kinek dicső emléke előtt a hálás szívű volt tanítvány Székács József tisztelgett emelkedett hangvételű verssel a Vörösmarty szerkesztettte Koszorúban 1830-ban; a „grammatika és a syntaxis" osztályait vezető Molitórisz Adolf, aki — ahogy ezt Pecz Gyulának a gimnázium történetéről a Békés vármegyei Régészeti és Múvelődéstörténelmi Társulat 1878. április 22-én Mezőberényben tartott felolvasása is igazolja — „a humanitási és bölcsészeti osztályokban a magyar irodalom, történet és földrajz" tanításában „már tannyelvül a magyarral élt", s ezzel méltó követője lett a nemzeti nyelvhasználat megalapozásában és terjesztésében úttörő Berey Istvánnak. Ez pedig cseppet sem lelkicsinyelhető dolog, hiszen a latin nyelv biztos kezelését a művelt ember egyik legfontosabb jellemzőjének, valóságos nemeslevelének tekintették. Szinte vízválasztóul szolgált a nép és a magasabb társadalmi körök között. 145
