Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

ban egy évtizedig még várni kellett. Erdélyi János is ebben látta legfőbb érdemét, amikor az 1855-ben megjelent Egy század negyed a magyar szépirodalomból című tanulmányában leszögezte, hogy „írója a költői névre igényt nem tartó, de sokban méltó népbarát . . . csupa népdalokból összeállított" gyűjteménnyel lépett fel 1843-ban, amelyet örömmel fogadott a könnyed paraszti dalra éhes vidéki közönség. Igaza volt: kedvelte is nagyon; saját érzéseit hallotta ki belőle. Önmagára ismert a dalokban. Erdélyi azonban túl ezen azt is érzékelte, hogy a versek természetes hangvétele, gondolatainak keresetlen megfogalmazása, hiteles helyzetképei, életképei, homogén népi környezete csupán egy szűkebb tájegység kollektív érzésvilágát tükrözik, azt is úgy, hogy mögülük nem tör utat magának a költő személyes vallomása, emberi egyénisége. Ez a fajta alapállás pedig menthetetlen beszűkülést hoz. Szakái modora és eljárása ugyanis alig több és alig más, mint amit nem sokkal korábban az előkelő körök tagjai tettek a bukolikus hangvételű, mitologikus elemekkel átszőtt pásztorjátékok erősen idealizált túlfinomításával. Mintha nem is akarta volna, hogy azt igazolják dalai, miként nemesíti meg az etnikum a maga karakterisztikus (belső és külső) jegyeivel a nagy irodalmat, — hogyan válik a népköltészet a műköltészet tiszta forrásává, mindannyiónk anyanyelvi bázisává. Mintha csak az lett volna a célja, hogy versei „szép érzést és jó kedvet gerjesszenek", hogy nemesítsék meg az erkölcsöket, s szorítsák ki a ,,csapszéki poézis" közszájon forgó durva dalait. Ahogy a jobbágyszármazású CzUczor is ezt jelölte ki népdalkísérletei feladatául. Ezért is találó Kodály finom műfaji meghatározása,kiSzakál verseit népies műdaloknak nevezi. Szakái feltehetően nem vette észre, hogy költői útja és szemléletmódja milyen zsákutcába vezet. Azt sem, hogy művészi továbbfejlődéséhez alapos belső vívódásra, a költészet igazi rendeltetésének a felismerésére (s a helyes út követésére), különböző időszerű esztétikai elvek és elméletek tüzetes felülviszgálására (népiség és népiesség, vidékiség és póriasság, egyedi és általános, eredetiség és utánzás, a tartalom és forma, az irányzatosság, az irodalom társadalmat tükröző szerepe stb.) lett volna szüksége. Ha egyetemes mondanivalójú költő kívánt volna lenni, ahogy Petőfinek, úgy neki is át kellett volna élnie a maga Felhők-korszakát. Megvívnia azt az eszmetisztító harcot, amely Pönögei Kis Pálbó] Petőfit formált, ö azonban nem vállalkozott erre. Nem is tudott soha túllépni a Kisfaludy—Cziiczor féle, jól beidegzett népdalformán. Egysíkú és — ami talán még sajnálatosabb — alig fejlődő egyhúrú költő maradt, aki találóan adta 1868-ban megjelent „második, jobbított s két annyinál is többre bővített" kötetének ismét a Cimbalom címet. A jó címadás — persze — a legnehezebb feladatok egyike. Ez esetben azonban találó és jogos volt az ismétlés; a mondanivaló és a kifejezésmód kor- és ízlésváltozástól független, megkövesült mozdulatlanságát jelzi, s nem a félszeg tehetetlenség, a szellemi impotencia szánalmas igazoló jegye. Tény az is, hogy Szakái határozott különbséget érzett a társadalmi és a mű123