Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

ÖSSZEFOGLALÁS, KÖVETKEZTETÉSEK 1. A Dél-Tiszántúlon az első világháború előtti időkben az állattaitás színvonala nem követelte meg a szántóföldi öntözések elterjesztését, mert a vízrendezésekkel mentesített szántóföldek és gyepterületek öntözés nélkül is többé-kevésbé biztosították a szálastakarmány-S'íükségletet. Ebben az időben a szálastakarmány-tömegeket leginkább a kukoricaszár, takarmányszalma, törek, gyep- ós pillangósszéna jelentette. Főként ezzel magyarázható, hogy az 1920-as évekig a szántóföldi növények felületi öntözésével alig történtek próbálkozások. Néhány öntözött réten időnként beiktattak ugyan szántóföldi növényeket, de ez elsősorban meliorációs meggondolásokkal történt. Mivel a rétek kedvezőtlen szeikezetű és gyenge tápanyagellátottságú talajain ezekkel sem értek el megfelelő terméseket, az ilyen példák inkább gátolták, mintsem serkentették volna a szántóföldi öntözések elterjedését. 2. A szántóföldi növények felületi öntözése az 1920 — 30-as években sem fejlődött. Az érdektelenség a háború utáni gazdasági nehézségekkel, аз inflációval, a világgazdasági válsággal, az eladósodással, a földbirtokok eladásaval-bérbeadásával, a hullámzó értékesítési viszonyokkal és a mezőgazdasági termelés alacsony műszaki színvonalával magyarázható. A vállalkozási kedv hiánya azzal is összefüggött, hogy a jó minőségű szántóföldek a természetes vízfolyásoktól általában távol helyezkedtek el. Öntözésük tehát többszörös vízemelést, továbbá kiterjedt, de szakaszonként alig kihasznált csatornahálózatot igényelt volna. E létesítmények építési, fenntartási és üzemeltetési költségeit pedig egyedül az ármentesítő társulatok és a földtulajdonosok viselték volna. Az állam ugyanis ebben az időben nem fordított gondot a vízkivételi főművek építésére és az öntözések intézményes támogatására. 3. 1931—44-ig a felületi szántóföldi öntözéseket a kísérletező kezdeményezések jellemezték. Az Alsó-Fehér-Körösi és az Ivanf enéki Ármentesítő Társulat szervezésében kisebb öntözőtelepek jöttek létre Gyula és Gyoma térségében 1932 — 37-ig. Ekkor lendültek fel a Hódmezővásárhely környéki kisöntözések, amelyek az artézi kutak elfolyó vizét hasznosították. Jelentős létesítmény volt a szarvasi Középfokú Gazdasági Tanintézet gazdaságában 1935—36-ban létrehozott öntöző telep. Rendeltetése az volt, hogy azon a tanintézet vizsgálatokat végezzen a szántóföldi növények és gyepek felületi öntözésének minden jelentősebb kérdésében, és terjessze el azokat a gyakorlatban. A csapadékos és a háborús évek miatt ezek a célkitűzések csak részben valósultak meg. Jelentős kísérletezés folyt a Magyar Föld Rt. sarkadi béruradalmában is, ahol 1936-ban a barázdás öntözést tanulmányozták, majd ennek tökéletesítésére 1937-ben létrehozták a bádogcsatornás és a csöves áztató öntözési eljárást. A felsorolt kezdeményezések jelentősége az volt, hogy a szántóföldi növények felületi öntözésére irányították a figyelmet, gyakorlati példákon mutatták be az öntözéseket és a belterjes gazdálkodásmegvalósításában betölthető szerepüket. 4. Az öntözésről szóló 1937: XX. te. támogatásával és az Országos Öntözésügyi Hivatal szervezésében minta-öntözőtelepek jöttek létre a Körös—Berettyó-vidéken. A legtöbb telep azonban nem érte el a célját a szántóföldi öntözések népszerűsítésében — állapította meg az Öntözésügyi Hivatal 1942. évi jelentése (182). Bár a háborús évek fokozott élelmiszer-szükséglete megkövetelte volna a takarmány- és ipari növények öntözését, erre mégsem került sor, mert a több-kultúrájú öntözések elterjedését számos tényező hátráltatta: a rizskonjunktúra, a háborús gazdálkodás kötöttségei, a kedvezőtlen munka erő-viszonyok, a belvizes 1941—42. évek, a telepvezetők szakmai járatlansága, az anyag- és energiaellátási nehézségek, az öntözési kutatások elégtelensége^ az öntözést megháláló szántóföldi fajták hiánya stb. Megnehezítette a fejlődést az. 64