Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

nyozására és népszerűsítésére. A társulások a paraszti viszonyoknak megfelelő kisüzemi telepeket hoztak volna létre, az uradalmak és a városok pedig nagyüzemi telepeket. Az előző évek gyakorlatától eltérően a minisztérium az öntözésekhez anyagi támogatást és az Országos Növénytermelési Kísérleti Állomás szakmai irányítását helyezte kilátásba. A korábban elterjedt árasztó öntözés helyett a Kísérleti Állomás most a csörgedeztető öntözés bevezetését tartotta célszerűbbnek. Ennek indoklása az volt, hogy a talaj felszínén mozgó vízlepel feloldja útjában a káros sókat, amelyek így a csurgalékvízzel a levezető csatornákba és a vízfolyásokba kerülnek (216). Â mezőhegyesi és a mindszenti réten szerzett megfigyelésekből azt a következtetést vonták le, hogy a rendszeres trágyázás megnöveli a terméseket, és megjavítja a növényállomány faji összetételét. Amennyiben ezek a beavatkozások hatástalanoknak bizonyulnának, megoldásként a felülvetést, vagy— végső esetben — a feltörést az és újratelepítést javasolták (112). A minta-öntözőtelepek létesítésének gondolatát az ármentesítő társulatok közönyösen fogadták. Pl. a Hosszúfoki Ármentesítő Társulat (Békés) egyik 1903. évi állásfoglalása szerint ,,ily öntöző mintatelep létesítése iránt megindítandó mozgalom sikerében — különösen ártéri birtokosaink egyoldalú gabonatermelésére és az öntözésekkel szemben való közönyére tekintettel — nem bízik, ezért a tekintetben ezúttal lépések tételét a társulat részéről célravezetőnek nem tart és nem javasol" (122). Hasonlóan foglalt állást az Arad megyei (Arad), az Ivánfenéki (Gyoma), a Körös—Tisza—Marosi (Hódmezővásárhely) és az Alsó-Fehér-Körösi Ármentesítő Társulat is (Gyula). Ezzel magyarázható az a tény, hogy a társulatok vagy a parasztság kezdeményezéséből ebben az időben egyetlen kisüzemi öntözött rét sem létesült vidékünkön. A nagyüzemi rétöntözések viszont jelentősen fellendültek: az 1901—1909. években a Körös-vidéken létrejött a békéscsabai rét, Tisza István és társainak rétjei, a dobozi és a Doboz-pósteleki uradalom öntözött rétje — összesen mintegy 870 ha területen. 2.1.4. Kutatómunka a békéscsabai öntözött réten A békéscsabai öntözött rét az állam és a város költségén létesült 1900—1901ben a Borjúrét nevű határrészben. A 102,3 ha-os rét 40 táblából állt, s ezek területe 1,7—3,4 ha között ingadozott (143). Vízellátása a Gyula-békéscsabai Élővíz-csatornából történt, amelyből kezdetben duzzasztással nyerték a vizet (7—8. kép). Ez azonban nem vált be, mert a víz helyenként eláztatta az Élővízcsatorna töltéseit, a szivárgó víz pedig termőterületeket és utakat öntött el. A parti birtokosok gyakori panaszai miatt (32) a duzzasztást 1909-ben beszüntették, és a vizet előbb gőzgéppel, majd 1910-től villanymotorral meghajtott szivattyúval emelték ki (203). A rét szolonyec és szoloncsák foltokkal tarkított réti talajon létesült, és csörgedeztető öntözésre rendezték be. Az öntöző- és vízelvezető csatornákat a réteg vonalakhoz alkalmazkodva alakították ki. A táblákat alacsony töltésekkel határolták el egymástól, és területeiken barázdákat húztak ki, amelyek a víz szétosztását és a csurgalékvíz elvezetését szolgálták (107, 143, 185). A békéscsabai rét volt egykor az ország legnevezetesebb minta-öntözőtelepe. Sok kiváló szakemberünk — mint Kvassay Jenő, Cserháti Sándor, Gyárfás József, 'Sigmond Elek, Degen Árpád, Kolossváry Ödön, Bogdánfy Ödön, Floderer 31