Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

— Mivel a korábbi alföldi öntözések kialakulását és elterjedését főként a bizonytalan vízellátás akadályozta, átfogó tervet kell készíteni az aszályos és csapadékban szegény alföldi területek vízellátásáról. — Tanulmányozni kell egy öntözési törvény létrehozásának lehetőségeit. A vízjogról szóló 1885. XXIII. te, valamint a közérdekű öntözőcsatornákról szóló 1900: XXX. te. időközben ugyanis öntözési szempontból túlhaladottá vált. A létrehozandó öntözési törvény előkészítésére és végrehajtására megfelelő testületet kell megszervezni. — Az öntözési ismeretek elsajátítása és elterjesztése érdekében műszakilag jól berendezett, állami tulajdonban levő, vagy állami támogatásban részesülő 85—115ha-os minta-öntözőtelepeket kell létesíteni az ország különböző tájain, de elsősorban a Tiszántúlon. Állami támogatást kell nyújtani az 5—10 ha-os kisöntözések létrehozásához is. — Az öntözések elterjesztésével megjavulnának a foglalkoztatási és kereseti viszonyok, csökkenne a munkanélküliség és a munkaerő kivándorlása. — Meg kell kezdeni az öntözési társulások és az öntöző községek létrehozásának előkészítési és szervezési munkáit. E program szellemében elsőként Ruttkay Udó készített tervet a Tiszántúl öntözéséről 1932-ben. A terv mintegy 800 ezer ha öntözésre készült, s ennek vízellátásához két tiszai duzzasztó és egy hortobágyi segédtározó építését irányozta elő. Az egyik duzzasztó Tiszaszederkény (ma: Leninváros), a másik Csongrád térségében épült volna, és mindkettő hajózsilippel és erőművel lett volna kapcsolatos. A tiszaszederkényi duzzasztó felett indult volna ki a 136 km hosszúságú tiszántúli főcsatorna, és Endrőd alatt érte volna el a Hármas-Köröst. A főcsatorna kizárólag az öntözést szolgálta volna (254). Az akkori viszonyok között a Ruttkay-féle terv túlméretezettnek bizonyult. Nem valósult meg, viszont támpontot nyújtott a tiszántúli öntözések további tervezéséhez. A tiszántúli öntözések legátfogóbb tervét a földművelésügyi minisztérium tervező csoportja készítette el 1935—37-ben. A terv a Sajó-féle koncepciót követte, és A Tiszántúlöntözésének kerettervenéven vált ismertté. A keretterv a következő vízi létesítmények megvalósítását irányozta elő : — a Tiszán duzzasztómű építését Tiszalök térségében, egy-egy vízkivételi mű építését Örvény ós Algyő térségében — A Hármas-Körösön duzzasztómű építését Békésszentandrás térségében — az előbbi létesítményekkel kapcsolatos főcsatornák létrehozását. A tervezett beruházások a Tiszántúlon 149 600 ha öntözéséhez biztosítottak volna vizet, mégpedig a Hortobágy-vidéki öntözőrendszerben 116 100 ha, a tiszafüredi rendszerben 11 500 ha, a hódmezővásárhelyi rendszerben 8600 ha,, a Körös-völgyi rendszerben 14 400 ha öntözött területet láttak volna el vízzel (3. kép). A tervezett 380 km hosszúságú csatornahálózat úgy épült volna meg,, hogy 102 km hosszúságban hajózásra is alkalmas lett volna (183, 255). A terv nem foglalkozott az Orosháza és a Makó környéki öntözések megvalósítási lehetőségeivel. Orosháza térségében a kutakból való öntözés, Makó térségében pedig a Maroson létesíthető vízkivételi mű jelentette volna a megoldást (202). A keretterv megvalósítását — a korábban említett tényezőkön kívül — újabbak is sürgették. A világgazdasági válság évei után ugyanis világszerte megnövekedtek az élelmiszer-igények, és ezzel a hazai exportlehetőségek is. A magyar mezőgazdaságot azonban gyakran sújtották az aszálykárok: pl. az 1933—35. aszályos években kiesett termések pótlására az ország csak 1935-ben 30 millió pengő értékben vásárolt kukoricát külföldről (164). A terv megvalósítását az a törekvés is sürgette, amely a világgazdasági válsággal megnövekedett 17