A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Kiss István: Új algák elnevezése Békés megyéből, Orosházáról és Orosháza határában lévő területekről

kissé nedvesedett (25). Az ásási munkák igen tettre kész megszervezését Vörös Mihály ottani idős gazdának köszönöm. A Tisza melléki és a pusztaközponti felpúposodásos jelenségek közelrokonok, szinte azonosak. Oka a Tisza mellékén az, hogy a védtöltést Körtvélyes egyes pontjain a környező' terület szikes talajából készítették a Tisza-szabályozás idején. A felpúposodások talajmechanikai okait GalH László „Szivárgási és talajmechanikai megfigyelések a védvonalakon" с értekezésében ismertette 1972-ben, az Alsótiszavidéki Nagy Árvízvédekezésről szóló kiadványban (4). Galli megállapítása szerint a felpúposodásra hajlamos gátszakaszokon az altalaj legfelső 0,2—1,4 m vastag rétegét vizet záró rétiagyag alkotja, amely alatt sárga, homokos agyag, illetve elszikesedett löszréteg fekszik, ami víz hatására fokozatosan elfolyósodik. E szikes löszréteg a felnyomódó vízzel eleinte híg vizes talajkeveréket alkot, majd egy vagy két hét múlva sűrű, tejfelszerű folyadékká alakul. Galli megállapítja, hogy ahol a rétiagyag a vizet nagy felületen zárta, ott a víz a fedőréteg vékonyabb szakaszait megemelte. Azaz: a szikes löszréteg és a fedőréteg között vízpúp keletkezett. Ha ezt a púpot kiszúrták, a víz kifolyt és a púp lelappadt. A vízpúp megmaradása esetén viszont a lezárt szikes löszréteg 1—2 hét alatt elfolyósodott, oldalirányban is terjeszkedett, s a kezdeti púpból imbolygó felületű domb jött létre. Galli világos jellemzése teljesen megegyezik azokkal a folyamatokkal, amelyek Kardoskút—Pusztaközponton kb. azonos időben végbementek. Megjegyzem még, hogy Pusztaközponton a Fehér-tó mellékén jelenleg is vannak ilyen lágy altalajú helyek, amelyeket többnyire az is jelez, hogy a talajfelület szélesen repedéses. Legutóbb 1977 szeptemberében és októberében az ilyen repedésekbe egy tompa végű dorongot 1,4—1,5 m-re mélyen lehetett lenyomni. Az 1970-es nagy árvíz óta itt ilyen foltok minden évben megtalálhatók. Megemlítem itt Szendrei János professzor szóbeli közlését, amely szerint Szeged környékén több helyen is 1970 óta magasabban áll a talajvíz. Ő ezt a Baktói kertek területén pl. több gödör esetében megfigyelte. A Pusztaközpontról előbbiekben leírt alattomos vízfeltörési formák további tanulmányozása az árvízvédekezés szempontjából is hasznos lehet. A mocsárfeltöréseken és rokon képződményein, mint modelleken veszély nélkül tanulmányozhatók azok a talajmechanikai folyamatok, amelyek a tartós nyomás alatt levő talajvíz hatására a szikes talajtömegekben végbemennek. A felpúposodó mocsárfeltörésekkel rokon képződmények még azok a mélyen mocsaras nyílt foltok, amelyeket a nép régebben „kátyuk"-nak nevezett. Mai mélységük eddigi tapasztalataim szerint 1—1,5 m, de régebben, a delizsánsz idején, 2 méternél is mélyebbek lehettek. A régi időkben erre átvonuló hadaknak sok kellemetlenséget okozhattak, aminek német szó megfelelőjéből (der Schlamassel) honosodott meg nyelvünkben a „slamasztika" kifejezés is. Az ilyen mélyen mocsaras, alulról felázott kátyús foltokkal áll kapcsolatban még az a hadászati vonatkozású tömegkatasztrófa is, amelyről Veres József (48), könyve 39. oldalán emlékezik meg: „Legborzasztóbb eset azonban a sok között az, ami éppen itt nálunk az aradmegyei huszárokat érte. Január 28-án (1816) ért egy főhadnagy egy félszázaddal Orosházára, s a kegyetlen idő daczára folytatták útjokat T.-Komlós felé. A hózivatarban elszéledtek, eltévedtek bele a Szárazér medrébe. Azokat ott borította a hó, ott fagytak meg egytől egyig; 25 embert, 50 lovat találtak ott napok múlva egy rakáson ; a másik része, ki csárdában, ki tanyákon húzódva meg, csak harmadnap ért be H.-M.-Vásárhelyre." Az előbbiekben láttuk, hogy Vörös Mihály 1915-ből említi egy ló majdnem pusztulásra vezető balesetét. Békéssámson határában — mint említettem — az 1970. évi árvizes időszak után, augusztusban a mocsárfeltöréseknek több kezdeti állapotát tártuk fel. Ezek már csak a „veszély" emlékei. 353