A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

és akkor azt elítélték. Gyere Pindros nézd meg, hogy milyen jól bevásároltunk, mert megvettünk egy megrontott tehenet a vásárba, mondta nagyapám. És eljött. Megnézte a tó'gyit, nincs-e valami tályoggyökér beleszúrva, mert attól is megdagad a tó'gye, de nem volt. Ez meg van átkozva. Ki kell seprűzni. És kizavarták a nagyvilágba. De azt is mesélte, apám, hogy szomszédba megdörzsölték a nyakát tavasszal bornyúnak petróval, mert tetves volt, hogy mitől kapott lángot a bornyú, azt ők sem tudtak, csak azt, hogy a bornyú egyenesen a szalmakazalhoz ment kínjába dörzsölődni. (Amúgy is szeretett tavasszal a jószág dörzsölődni szalmához, mert a párás istállóban télen letetvesednek). És meggyújtott egy hosszú szalmakazlat. Szénné égett. A bornyú megmaradt. Ezt apám is látta. De anyám is látta és sokszor elmesélte a boglyas kemence mellett, hogy égtek meg Szlávikék. Mert nem akart ott Kastélyi-szőllőkbe senki biztosítást fizetni. Hiába járt a biztosítástól egy ember, és körülbeszélte magát, hogy maguk meg is éghetnek. Nem égünk meg, mi nagyon vigyázunk a tűzzel. Azon a napon is járt az a biztosító ember, és azon a soron senki nem biztosított. Inkább bezárkóztak előle. És bosszúból meggyújtotta Szlávikék tanyájukat a biztosító ember. No de ezt nem mertek csak úgy meggyőzően hangoztatni, csak úgy puszmogva. De nem csak nagyanyám látta, hanem többen is, amikor kinéztek az ablakon, vagy még nem aludtak, hogy egy olyanforma ember, mint a biztosító, az kocogott egészen a körgátig, éjfélkor. Kis idő múlva égbekiáltó jajjajozás, hogy égnek Szlávikék. No aztán mentek másnap biztosítani csapatostul, akinek csak volt pénze. A bulgárok nagyon értettek a kertészkedéshez. De a csabai tótok meg borzasztóan spórolósak voltak. így beszélte nekem az anyám. De nem csak beszélte, hanem úgy is éltünk mi is. Spórolva, beosztással. Istenfélő édesanyám nem félt semmitől. Se dörgéstől, se villámlástól, se lámpásoktól, már olyan lámpásokra gondolok amelyik a földhöz vágta magát mint a labda, aztán fölugrott és megakadt a fán. Azt nem lehetett megfogni. Édesanyámnak ugyan nem ült a vállán olyan lámpás sohasem. Csak mondta, hogy őnem félne. Hogy olyankor csak annyit kell mondani, ha Isten velem, ki ellenem, akkor nem lesz semmi baja az embernek. Meg ha valamit elveszítettünk, csak annyit mondjunk keresés közben, hogy kenyérért volt véve, akkor megtaláljuk. Egyszer-másszor meg is találtunk, de nem mindig. Pláne mikor megtapostam egy kiskacsának a nyakát patkós cipőmmel és eldugtam, hogy ne lássa anyám. Keresd, mondta, és gondoljál arra, hogy kenyérért volt véve, akkor az biztos, hogy meg lesz. De nem lett meg. Éjfélkor is kiment az istállóba anyám, ha valami neszt hallott. Apám már nem volt olyan bátor. Az félt kimenni. Az félt a zengéstől is. Egértől is. Mindig mindentől félt. Hivatalos emberektől is félt. Összeírástól is félt. Állat összeírástól. Még postástól rendőrtől is félt. Félt a hivatalos papírtól. Csak a csendőröktől nem félt. Én nem lopok, nem rabolok, én nem félek, Ti is menjetek szépen az úton, ha jönnek csendőrök és köszönjetek szépen, mondta mindig. De én azért csak féltem a csendőröktől. Azok a lihegő lovak versenyt vágtattak azon a sáros dűlő úton, csak úgy fröcskölték azt a darabos sarat. Bármilyen szép is volt az a kakastollas kalap, nekem mégsem volt szép, mert nem volt nyugtató. De lakodalom az más volt. Az megnyugtató volt. Énekelni, vígadni, táncolni. Valami kimondhatatlan öröm, boldogság bújt belém. Olyan mint a karácsony szent estéjén, mikor egészben kellett gerezd fokhagymát lenyelni, és enyém mindig makacskodott. De lenyeltem. Ha mindjárt titokban átrágtam. Mert abban leltem az egész évi egészségemet. Féltem, ha nem nyelem le, akkor oda az egészségem. De apám is félt. Félt, hogy ha nem hozza be a szobába karácsony szent estéjén búzát, kukoricát, babot, mákot, árpát, zabot szakajtókosárban összevegyítve, megszentelni: akkor nem lesz termés. Még szénát is hoztunk be. Édesanyám iparkodott padlásról ruhát leszedni, szárítókötélről, mert 224