A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

mi kocsink. Még tizenegy óra sem volt. Ennek nagy oka lehetett, hogy ilyen korán kijöttek. De rosszra nem gondoltam, hátha csak nem akarták a déli forróságot megvárni, azért siettek ki. Mire a bejárónk végéhez értem a falkával, Péter már az udvaron fogta kifele a lovakat. Én meg vígan dalolva tereltem befelé a jószágokat : Sarkon van a Nagyváradi kaszárnya, Oda leszek három évre bezárva. Édesanyám köszönöm, köszönöm a nevelést, Már ezután nem eszem a kenyerét. Már a bejáró derekára értünk : De magas a Nagyváradi kaszárnya, Oda leszek három évig bezárva. A három év majd lejár, babám nem hiába vár, Otthagyom a Nagyváradi kaszárnyát. Dombon van a kisangyalom tanyája, Tizenhárom szélből van a szoknyája. Fújja a szél, lengeti, katonának kell menni, Szép a babám nehéz tőle megválni. Ekkorra már a disznók javában fürödtek a kúthoz közel, a tóban, a tehenek a vályúnál voltak, Péter húzta nekik a vizet. Én tovább akartam folytatni, bele is kezdtem : Katonának kell menni a legénynek, ekkor megszólal Péter : Mire van olyan jó kedved? Te dalolsz, anyád meg sír! Hagyd el már! -— Miért sír? Mi baj van? — Azir sír mer' kitört a háború. Apádnak holnapután el kell menni! — Nem igaz az, hé! Ne hazudj! — Kérdezd meg anyádat! Talán még sohasem csuktam be olyan gyorsan a disznókat. A tehénállományt Péter terelte az akolba. Odamentem a kocsihoz, ahol Mamám a kantákat, garabolyokat rakta le a kocsiról. Ránézek, látom, hogy az arca egy élő gyászjelentés. Sírva megfogja a fejemet és rámborul: Kitört a háború, fiam! Kedden már berukkol Apád! Magunk maradunk. Mi lesz velünk. Keservesen zokogott, ekkor már én is sírtam. — Hát Idesatyám hol van? — Elment a géphez, hogyha végzett Szabóéknál, mihozzánk jöjjön. — De hiszen még be sincs hordva minden ! — Mindjárt behordunk, csak megebédelünk. Közben hazaért Idesatyám azzal a hírrel, hogy még szombaton el lett végezve Szabóéknál, és úgy volt, hogy Jankóekhoz megy át a gép. De Ferenc bácsinak nem kell bevonulni, mert elmúlt 42 éves, és így délután, ha felfűtik a kazánt, átjön mihozzánk a gép. Azon a vasárnapi ebéden egyedül Péter evett jóízűen. Nem volt étvágya sem apámnak, sem Mamámnak, de nekem sem. Mert akkor én már biztosan tudtam, hogy én már nem megyek Igazgató úrhoz, mert az én sorsom megpecsételődött. Mennyi ideig vajúdott, mennyi lelkiharcba került és milyen hirtelen megoldódott. Egy órával ezelőtt milyen vígan daloltam, hogy: De magas a Nagyváradi kaszárnya. És szegény Jóapámnak éppen oda kell berukkolni. Mire megebédeltünk, beérkezett István bácsi is. Neki is kedden kellett bevonulni. Befogtak és kimentek a kintlevő keresztekért, behozták és az asztag túlsó oldalánál kerekboglyába rakták. Aztán kazalhelyeket igazítottak, régi kazalmaradványokat igazítottak széjjel, hogy legyen hely az újaknak. Idesatyám tanyasort járt, hogy összehozza a létszámot a csépléshez és hajnalban meg tudjon indulni a gép. Mert akkor még 216