A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

találni fog olyan embert, aki meglátja ezt a díszes botot, szívesen vállalja a 25 botütést. Majd ő ezzel a bottal és sajátkezű írásával az illetőt holnap reggel 8 órára, a kitűzött időre beküldi. Nézelődés közben megpillantott egy hétkrajcáros zsidót, aki hét krajcárért árulta portékájának az apraját, nagy hanggal ajánlgatva. Éppen egy női alsónadrágfélét lobogtatott a kezében és így rikoltozott : Jaj de finom, jaj de jó, ez a női bugyogó ! Bugyog elől, bugyog hátul, bugyog minden oldaláról. Hét, hét, hét, minden darab hét! Mikor elhagyta az árus a rigmust, a mi Jánosunk hozzálépett és megmutatta neki a ragyogóan szép botot azzal a szándékkal, hogy eladja neki igen olcsó áron, mert ő nem ér rá árulni. A zsidó szabadkozott, hogy van neki botja elég. János azonban rátromfolt, hogy azokat a sima meggyfabotokat 20 krajcárért adja, amikor ő az ilyen díszes mogyorófa botokért csak 6 krajcárt kér. Egy ilyen kedvező ajánlatot nem lehet elutasítani egy vérbeli kereskedőnek. A botot úgy adta János a zsidónak, hogy az a mintapéldány. Ráadásul még egy papírt is adott neki, azzal a szöveggel, hogy: „Ezen irat felmutatójának kérem a 25 botot kiadni". Aláírás: Csepregi János gyalogos. A lelkire kötötte, hogy pontosan holnap reggel 8 órakor a kaszárnyában jelentkezzen az inspekciós káplárnál a botok felvételére. Előtte való napon kapta le a parancsnok a botozó bakákat, hogy nagyon kesztyűskézzel osztogatják a botütéseket. Ha ez így megy tovább is, akkor majd ő veri sorra a botozókat, de az majd fájni fog. Nem is kellett erre több bíztatás a két botozónak, amikor reggel megjelent az árus a kaszárnyában a papírral és a bottal. Rögtön lekapták a tíz, -illetve mind a húsz körméről. Heves tiltakozása ellenére leszíjazták a deresre kezét-lábát, fölhajtották a hátára a hosszú kaftánt és olyan huszonötöt vertek a fenekére, hogy még a tizedik vásár pora is kiszállt belőle. Lett is aztán nagy dínom-dánom, mert futotta a megnyert fogadás és a mogyorófabotokért kapott pénz. Úgy hallottam, hogy később Csepregi János községi éjjeliőr volt. Abban az időben nem lehetett éjszaka mászkálni az utcákon és akit az éjjeliőr elkapott, azt köteles volt bekísérni a községházára. Egyszer elfogta a főbírót is, és nagy ellenkezése, könyörgése ellenére bekísérte a községházára. Amikor kérdezték tőle, hogy miért tette ezt a főbíróval szemben, azt válaszolta, hogy a parancsot nemcsak kiadni, hanem teljesíteni is kell. Hátha engem akartak ezzel próbára tenni. A főbíró ebben meg is nyugodott. A dédnagyapámról szóló érdekes történeteket is nagybátyámból, Csepregi Lászlótól hallottam. Ezek még most is eléggé közszájon forognak. Dédnagyapám, Szilaj Horváth István sírja az orosházi felsőtemetőben van, a sírásó háza mellett az első. Ő volt az első, akit ebben a temetőben temettek. A vörösgránitból készült sírkövön az alábbi szöveg olvasható : Ör. Horváth Pál István meghalt élete 98 évében 1889 március 28-án. Nem volt nemes ember, hanem a felesége, a dédnagymama volt az. Mivel nagyobb földbirtokon gazdálkodott, cselédeket is tartott. Volt egyszer egy kanászuk, aki nemes ember fia volt. Ezeket kurtanemeseknek hívták. Akkoriban még igen gyakori volt a testifenyítés és a gyerek valami nagy hibát követett el. Egy jobbágy nem üthetett meg egy nemes embert, ezért aztán beküldte a gazda a vétkest a gazdasszonyhoz, aki kiszolgáltatta a megérdemelt büntetést. A disznóölés abban az időben rendkívüli eseménynek számított. Az egész évi élelemnek jó részét a téli hízóvágások révén biztosították. Azt azonban nagy előkészület előzte meg. A vágószerszámokat megélesítették. A belevaló fűszereket előkészítették. Az edényeket rendbe hozták. Italról is gondoskodtak. A jó erős pálinka 213