A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

Jön egy kapitány, sötét pej paripán, Látom, fényes kard fénylik az oldalán. Ropog a fegyver, az ágyú mennydörög, Kardjáról a vér a földre le pörög. Ha látod pajtás halálos sebemet, Húzd ki bajnétom s szúrj agyon engemet. Vagy fegyveremet szegezd a mellemnek, Ne hagyj sokáig szenvedni engemet. Ezen a megrendítő katonanótán keresztül örökre belevésődött az agyamba a háborútól, a katonaélettől való irtózás. Apai nagyapám Juhász Nagy József volt. Földbirtoka a Vásárhelyi-kispusztán, vagy más néven a Rossz-pusztán volt. Igen gyenge, szikes, jobbára kaszálóból, legelőből álló földek voltak ezek, ahol csak juhot, marhát, libát és kevés disznót volt érdemes tartani. A ló is jobban csak a mozgási lehetőséget szolgálta. Fátlan, kopár vidék volt ez, ahol csak a kútágas és a köcsögfa állt ki a földből. A kútágasnak valót is a fás vidékről hozták, mert a fa itt kicsire és girbe-gurbára nőtt. Édesapám ezt úgy magyarázta, hogy a fa itt éjszaka nő és nem látja az egyenes irányt, sem hosszúságra, sem szélességre. A ház előtt a köcsögfa igen jó szolgálatot tett, mert a sok birkától és tehéntől nagymennyiségű tejet fejtek és ezt köcsögökben altatták. Amikor a köcsögöket kimosták, a köcsögfára rakták, mely egy-két oszlopon álló keresztbetett fa volt. Sok fölfeleálló ágakat tettek rá és arra akasztották a tejesköcsögöket. A tanyák igen messze voltak egymástól. Megtörtént egyszer, hogy a 25 km-re levő Mártélyra akartak menni télvíz idején szánkóval. Viktória nagynéném ide ment férjhez Kovács Sámuelhez. Nagyon nagy hó esett éjjel és vastagon terítette be a határt. Korareggel egy árva nyom sem volt. Viszont sűrű köd borította be a tájat. Azért csak elindultak, már csak azért is, hogy a lovakat megjártassák, mert már majdnem kirugdalták az istálló oldalát. Eleinte semmi nyom sem volt. Később mindig szaporodott a nyom, és így könnyebb volt a szánkó. Nem kellett a lovaknak a havat törni. Mikor kivilágosodott, jó járt úton haladtak és az eltelt időtől számítva, a cél előtt gondolták magukat. Egyszer csak nagy meglepetésükre a saját kutyájuk ugrándozott a szánkójuk körül. A másik, amit a tanyában kötve hagytak, hogy kettesben el ne csavarogjanak, éktelen ugatásba kezdett. Végül kisült, hogy ők tévesen egy nagy körben jártak a ködös pusztaságban. Persze, nem is lett a látogatásból semmi. Anyai nagyanyámról csak annyit tudok, hogy Inspergel Annának hívták. Nagy, sovány, feketeruhás asszony volt, aki ritkán jött ki hozzánk a tanyára. Engemet nagyon szeretett, de én is őt. Iránta táplált vonzalmamat egyszer azzal próbáltam kifejezni, hogy hoztam neki a kis ruhámban egy csomó békát és az kötényébe borítottam. Nagy csodálkozásomra, sikítva gyorsan elszaladt. Nagyapám korán meghalt és szülikém (így hívtam nagyanyámat) gyermekeivel özvegyen maradt, akik a következők voltak: Ádám, István, Anna, Viktória és János, Erzsébet még nagylány korában meghalt. Nagyapám lányai férjhezmentek. Annus néni Besenyei Gáborhoz, egy tanyanélküli kisparaszthoz, akinek a háza Hódmezővásárhelyen, Garay utca 50 szám alatt volt. Viktor néni pedig egy mártelyi tanyás paraszthoz, Kovács Sámuelhez ment férjhez. Az református volt és ez a nagy katolikus családban visszatetszést szült. De volt olyan is, aki azt mondta, hogy: Megfő a pápista fazékban is a kálvinista kolbász. 211