A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)
Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból
doskúti Hangya Szövetkezetnek igazgatója, éveken keresztül a Puszta egyik felének gazdasági elöljárója volt. Részt vett a vásarhelykutasi írótalálkozón, a Simándi Béla által kiadott Tanyai írások с kéthavonként megjelenő újság szerkesztőségi tagja is volt. Több cikke jelent meg különféle újságokban. Tíz éven keresztül a kardoskúti Rákóczi Tsz-ben dolgozott. Életében nagyon sokat olvasott. Visszapillantásom életutamra Szüleim eredete Édesapám családfája Édesapám őseiről idősebb rokonaimtól származik az a legendaszerű történet, hogy mi egy felvidéki Ihász nevű arisztokrata nagybirtokos családból származunk, Ennek egyik tagja, az én apám őse, részt vett a Rákóczi Ferenc-féle szabadságharcban, mint kuruc lovastiszt. A fegyverletétel után vagyonát elhagyva, bujdokolás közben Hódmezővásárhelyre jutott, ahol aztán le is telepedett. Nevét Juhász névvel cserélte föl. A másik változatot, — amit én valószínűnek tartok, — édesapámtól hallottam. Valamelyik gróf Károlyi uradalomban volt a mi ősünk számadó juhász, Nagy névvel. Ott azonban volt gulyás is csikós is ilyen, Nagy vezetéknévvel. így aztán, hogy megkülönböztessék egymástól, a Juhász név ráragadt. Édesapámnak igen nagy érzéke volt az állatgyógyászathoz. Ez is amellett bizonyít, hogy az elődei pásztoremberek voltak, akik apáról-fiúra hagyták az állatokkal kapcsolatos tudományukat. Édesapám messze földön híres lóherülő volt. Volt olyan vasárnap reggel, amikor 4—5 csődörcsikót is kiherült, igen jó sikerrel. Úgy emlékszem, hogy csak egy pusztult el a keze alatt. Az is csonttörésben, mert a segítség nem jól húzta a lábszárára a kötelet. Egyszer találkozott édesapám a tótkomlósi Petyován állatorvossal, aki eldicsekedett azzal, hogy ő is herült lovakat, mégpedig a legújabb módszer szerint, bénítóval. Ezt olyan sikeresnek találta, hogy csak 15%-a pusztult el. Az én apámnak csak az a fenti egy. A módszere a következő volt : A kora reggeli hűvösebb idővel, rendszerint vasárnap jöttek össze a herültetők, lehetőleg többen, egymásnak segítve. Egy erős 2 éves, vagy még 3 évesnél is idősebb csődör ledöntése nem volt éppen könnyűdolog. 5—6 markos ember kellett hozzá. Édesapám elővett egy hosszú kocsikötelet, amelynek a közepét összekötötte úgy, hogy a mén nyakára rá lehessen húzni. A két hosszú végét a hátulsó lába belső felénél a csüdre helyeztük és a nyakánál a kötelet visszahúzva befűztük. A kötélnél fogva hírtelen felhúztuk a hátsó lábait hátrafele tartva a hasáig, miközben az egyik oldalra döntöttük és a két kötelet a hasán összecsavartuk. A két első lábára egy-egy istrángot kötött édesapám. Ezt más nem igen merte megtenni, mert ezekkel a lábakkal igen veszélyesen kapálódzott. Azután gerincre fordítottuk és egy erre a célra való, széles gurtnit aláhúztunk. Ehhez azután mind az első, mind a hátsó lábait szorosan hozzákötöttük úgy, hogy meg sem tudott mozdulni. Azután a két herét egy erős zsineggel, a hasfaltól elválasztva édesapám elkötötte. Ő az úgynevezett cserepcsíkot használta, mely egy ujjnyi hosszú, hosszában kétfelevágott fából állott, amelynek a belső felét megkente, az általa nagy titokban tartott kékkő, timsó és még valami más keverékkel. A jól kihúzott herét a két fa közé helyezte a gyökerénél fogva és erősen összeszorítva az erre alkalmas csíptetővel a fát összekötötte. Ha nem jól húzta ki a tökgyökeret és a mellékhere bent maradt, akkor még csődörösebb lett, mintha nem lett volna kiherülve. Ezt komor csődörnek hívták. Ez igen hamis volt. Utána egy vödör vízzel lemosta a művelet helyét. Ezután nagy vigyázva feloldoz209