A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Az orosházi parasztok rejtési tudomány

búzával. Kb. 3 mázsa fért bele. A földbe süllyesztett láda fölé egy nagyobb ládát helyeztek, s abban is búzát tartottak. A föld felettibó'l a rekvirálók elvittek, de az alsó láda búza megmaradt. A búzával teli ládát sokszor az istállóban ásták el a lovak, tehenek, első lábai alá. (Arra vigyáztak, hogy ne paripa-lovat állítsanak fölébe, mert az előre hugyozik.) Ismét másutt a búzásládát a csuíkaíü-kazalba rejtették el. A kazal fenekét megrakták. Közepébe állították az üres ládát, majd teleöntötték búzával. A tetejét rátették és a kazalt rakták tovább. A búzának ott biztos helye volt : a szuronyt nem is lehetett a kazalba döfni. Elterjedt volt a búzát zsákokba szedve rejtegetni. Ha kevés pénzt kaptak a legények a szülőktől: megfúrták a hombárt. A búzát kosárba eresztették, majd zsákba öntötték és a lyukat csutával bedugták. A zsák búzát a kazal megkezdett végéhez fektették, s húztak rá egy kis szalmát. Az elszórt szemeket reggel a tyúkok fölették. Előfordult, hogy a legények az istálló kerekjászujába szalma alá, vagy a szárkúpba dugták a búzát. Amikor tiszta volt a levegő, elvitték és eladták. Az ilyen legényeket hombárfúrónak hívták. A gazda igyekezett védekezni : a hombárban elsimította a búza tetejét, szalmaszálakat szórt rá, hogy észrevegye, ha megeresztették a búzát. Ilyenkor a legény egy macskát vetett a búza tetejére és csak megfúrta a hombárt. A macska ugyanis össze-vissza kuszálta a szalmaszálakat, s így nem látszott meg a mesterkedés. Egy Aradi-útmenti embertől tudjuk, hogy az uradalomban csépléskor néhány zsák búzát „suvasztottak" a cséplőmunkások. Naponta egy-két zsák búzát fölvittek a rudasszalmába a kazalra, vagy a kazal mellett hulladék szalmával betakarták. A búzát még akkor este hazavitték. A béresgazda rendszerint tudta, de nem tette szóvá, sokszor a dohány, vagy a pálinka segített. Ha a paraszt a tanyában zsákba dugta el búzáját, foltos zsákokba szedte föl, s még erre is „kërësztëtt vetett". A pockok, egerek össze-vissza fúrkálták. A Görbeszik partján az első világháború alatt néhány zsák búzát a polyvakazalba rejtettek. Mivel nem voltpolyvásuk, azért kazalba rakták a polyvát. A szélére szalmából gyűrtek, mert a gyűrt szalmacsomók fogták meg a polyvát. A tetejét szalmával jó vastagon letetőzték. Aztán először egy ajtónyi gyűrést használtak el, hogy a polyvához hozzáférjenek. Utána a nyílást berakták szárral. Mire a rekvirálók odaértek, fogyott a polyva és a tető alatt egy üreg keletkezett. Az üreg fölött nem szedték le a tető szalmáját, hanem néhány akácderékkal föltámasztották. A polyva közepetáján 2 zsák búzának való gödröt kapartak, s a zsákokat belehelyezték. A zsákok fölött a polyvát vasvillával megpiszkálták, s a polyva a zsákokra hullt. Míg a rekvirálás el nem múlt, nem nyúltak a polyvához, mert előre vittek be polyvát, és a töreket is etették. Azért szerették a búzát polyvába rejteni, mert ha az egér a zsákot kirágta, a búzaszemeket a polyvából ki lehet rostálni. Nem mindenhol fordítottak kellő gondot a néhány zsák búza elrejtésének. Igaz, hogy néhány esetben rá is fizettek. Az első világégésben a Pusztán, a Csajági-dűlőben is hol ide, hol oda rejtegettek néhány zsák búzát. Előfordult, hogy az istállóban, a széles jászol alatt szalma közé tették. Máskor a padláson, a csuta alá dugták. Ott azonban a rakvirálók botja megtalálta. Néha a csutkakazal megkezdett végéhez a földre szalmát terítettek, s néhány zsák búzát fektettek rá. A kazalból ráhúztak egy csomó csutkatövet mintha ledült volna. Egy Göbölyhajtó-út mentén lakó paraszt így foglalta össze a kazalba rejtés szempontjait : Jó rejtekhely volt a szalma-, polyva-, és törekkazal, vagy a sok kévét tartalmazó nagyszárkúp. Ezek azért voltak alkalmasak a dugdosásra, mert szárazak voltak. Arra azonban vigyázni kellett, hogy szélesek legyenek, mert előfordult, hogy hegyes vaspálcákkal, szuronyokkal szurkálták meg. Követelmény: a dugdosás ne hagyjon friss nyomokat. Az avult kazal gyanútlan. A kazalba rendszerint nagyobb 189