A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Az orosházi parasztok rejtési tudomány

katonák; A közeli Kokovai-gyöpön 8—10 katona legeltette az összeszedett jószágot, s ebből egy-kettő mindig a lánynál ténfergett. Másrészt jó volt, mert tudott velük beszélni s a katonák nem forgattak föl semmit sem. A barátságos fogadtatás, s a megkínálás nagyon „jó vért szült". Bónumban egy tanyában például éppen disznótoros ebéd mellett ült a család, amikor két román katona szénáért betoppant. Mindjárt az asztalhoz ültették őket. Csak kevés szénát raktak föl. A szomszédban barátságtalanul fogadták őket : úgy megrakták a kocsit, hogy sírva nézhettek utána. A tanyasorokban úgy védekeztek a fosztogatók ellen, hogy a férfiak minden éjjel őrséget adtak : fölváltva járták a tanyasort, kezebeliekkel fölfegyverkezve. A szűzdohányt és a feketén főzött pálinkát békében-háborúban állandóan dugdosták a fináncok elől. Az emlékezés inkább a dohány elrejtésére talált adatokat. A csomózott dohányt a dohánytergovácoktól szerezték be. Azokat nevezték így, akik a tilalom ellenére megvették az uradalmi feleskertészektől a szűzdohányt. Zsákba csomagolták és tanyáról tanyára járva árulták. Ha a pénzügyőrök elkapták a dohányt elkobozták, s még le is csukták. Dohánycsempészeknek is hívták őket. Csak megbízható csempészektől vettek dohányt, mert mindig voltak gyalázatos emberek, akik eladták a szűzdohányt és „beadták" a vevőket a pénzügyőröknek jó pénzért. A beadott helyeken mindent fölhánytak, még a kútban is megtalálták az eldugott dohányt. Éppen ezért jól kellett eldugni. A második világháborúban a front átvonulása is rejtegetni késztette a parasztságot. Az 1950-es nehéz esztendőkben megint rejtegethettek — ha ugyan volt mit rejtegetniök. Az 1952. év volt a legnehezebb, ezért azt fekete esztendőnek is emlegetik. Tavasszal a víz sok helyen megrongálta a gabonát, s ráadásul május 20-ról 21-re virradó éjszaka minden elfagyott, pedig kétségbeesetten füstöltek. Olyan kevés gabonát takarítottak be, hogy amikor októberben elvetették a búeát, sok helyen nem maradt kenyérnekvaló. Egyesek pedig csak félmaggal tudták bevetni a földjüket. Ráadásul akkor volt a legnagyobb a „badás", a beszolgáltatás, csaknem minden padlást „lesöpörtek". Egy Csárpateleki tanyában is nagyon kevés kukorica került a góréba. A gazda igyekezett segíteni magán : a javát vetőmagnak kiválogatta és eldugta, mert aki nem tett eleget a beszolgáltatásnak, annak a vetőmagját is elvitték, csak az arató- és cséplőmunkások keresetét hagyták meg. Csak jószágból lehetett pénzelni, de azt meg elnyelte az adó. A szóban forgó gazda abban az évben egy zsebkendőt sem tudott venni. Ismert olyan embert, aki nagykabátot vett magának, de az adóját nem rendezte. Erre aztán ráfizetett, mert lebontották az istállóját, s ami mozgatható volt, azt elvitték. Ezekben az években nemcsak az adóhátralékosoknál végeztek a végrehajtók „tiszta munkát", hanem főleg ott, ahol eldugott élelmet, takarmányt találtak. A berendelt fogatokkal elvitték mindezeket. „Nem babra mént a játék!" emlékeztek vissza. II. Az elrejtés Legfontosabb volt az élelmiszerek elrejtése. A búza rejtegetése nagyon változatos módon történt, legbiztosabb helye a földben volt. Egy Nagytatársánci paraszt a régiektől hallotta, hogy azelőtt vermekbe tartották a gabonát. Az első világháborúban ő is verembe dugta el gabonáját. Egy bujkáló holdvilágos éjszaka a tanyától kb. 200 méterre, a szántóföld egy partos részén 2x2 m alapterületű, és 3 m mély vermet ástak. A fenekét és az oldalát kideszkázták. A deszka és a föld közé tenyérnyi vastagságban szalmát nyomkodtak, ez fogta föl a nedvességet. Három fiókra rekesztették: búza, árpa és kukorica részére. A tanyafelőli oldalán lejárót készítettek. Nyomban megtöltötték, 50 mázsát is elnyelt. A vermet akácderekakkal és deszkákkal lefödték. 187