A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Békéscsaba, 1980)

Bodrogközy György: Szikes puszták és növénytakarójuk

és felhalmozódott. Az egymásra rétegződött fitomassza szervesanyagbomlása következtében a kialakult mezőségi-, vagy csernozjom talaj szelvényének A-szintje a 60— 80 cm vastagságot is meghaladta. A területet, feltöréséig, az ún. löszpuszta-gyeptakaró borította. E dús szőrfűgyepek, melyek évszázadokon keresztül a pásztornépek megélhetését biztosították, a mezőgazdasági művelésre történt áttérés következtében majdnem nyomatlanul elpusztultak. Állományaiknak faj összetételéről a Tiszántúl rendszeres florisztikai kutatását végző Borbás Vince (1881) flóraművében is csupán mozaikszerű képet nyerhetünk. A löszpusztagyepek utolsó maradványai vasúti töltésoldalakra, nehezen művelhető kunhalmokra, dűlőutak mesgyéjére menekülve azonban napjainkig is megmaradtak. E fragmentumok összetételéből következtetések vonhatók le az ősi löszpusztagyepek változatos, szemet gyönyörködtető, fajgazdag társulásviszonyaira. Tudományos igényességgel történt fitocönológiai feltárásuk Zólyomi Bálint nevéhez fűződik (1959), aki e reliktum-állományokat Salvio-Festucetum sulcatae néven tette közzé. További florisztikai kutatásait Békés megye szülötte Kiss István végezte. A Tatársánc botanikai felfedezésével, védetté nyilváníttatásával elévülhetetlen érdemeket szerzett az ősi löszpusztagyepek maradványainak megismerésében. SALVIO-FESTUCETUM (SULCATAE) RUPICOLAE (Zólyomi 57) Soó 64 Réti csernozjom talajú löszpusztarét Állományainak gyeptömegét a barázdált, vagy pusztai csenkesz (Festuca rupicola) alkotja. Karakterfaja a névadó konya zsálya (Salvia nutans). A másik értékes és nagyon ritka, Hódmezővásárhely és Csorvás határán kívül az országban sehol másutt elő nem forduló, az előzővel együtt pontusi származású faj az erdélyi (régi nevén volgamenti) hérics (Adonis volgensis). Kiss István 1961-ben fedezte fel, a Tiszántúl népe azonban már régóta ismerte, s állatainak gyógyítására használta. Termőhelyeit az Országos Természetvédelmi Hivatal védetté nyilvánította. Jelen előfordulásairól Sterbetz István számolt be. Szigorú védelmének betartása nélkül, teljes kipusztulásával kell számolnunk. Eddigi áttelepítési kísérletei nem jártak eredménynyel. Annyira speciális talaj- és mikroklimaigényekkel rendelkezik, hogy leszűkült ökológiai alkalmazkodóképessége miatt idegen miliőben számára az élet elviselhetetlen. A löszön kialakult csernozjom talajok biztosította száraz, meleg termőhelyek annak idején más pontusi és mediterrán fajok megtelepedését is lehetővé tették. így pontusi elemnek tekinthető a bugás macskamenta (Nepeta pannonica), mely a borkóróval (Thalictrum minus) együtt valószínű a pusztai tölgyesek erdőszéleiről került a löszpusztarétek állományaiba s ott helyenként napjainkig is megmaradt. A Salvio-Festucetum rupicolae-nak ugyancsak pontusi eredetű fajkomponense az ágas atracél (Anchusa barrelieri). Viszont a népi gyógyászatban is használt sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys) szubmediterrán eredetűnek tekinthető. A fűfajok közül a pusztai csenkeszen kívül, kisebb nagyobb foltokban a taréjos búzafű (Agropyron pectinatum) is fellelhető, mely nemcsak a löszfalaknak, de a löszpusztaréteknek is nagyon jellemző, turáni eredetű faja. A szántóterületek térhódítása révén a legeltetés mind intenzívebbé vált. A biogén faktok ilyenirányú fokozódó hatására számos ősi növényfaj kipusztult, más fajoknak adva át a területet, a sztyeppnövényzet összetétele megváltozott. Az új fitocönózisok fajkomponensei között azonban egyesek — mint reliktum fajok — itt ott szálanként ma is dacolnak a megváltozott életkörülményekkel. 30