A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Békéscsaba, 1980)

Vertse Albert: Ökológiai és faunisztikai összefoglalás a szarvasi arborétum madárvilágáról 1956–65

társaság ilyenkor rendszeresen eteti őket. Az örökzöld cserjéktől kerített fenyőcsoportok hó- és szélmentes búvóhelyet biztosítanak számukra. Volt olyan jókora szobanagyságú sűrűség, amelyből közeledtünkre 50 db fácánkakas gyalogolt át a szomszédos sűrűbe. Bár a fácán már a múlt század 60-as éveiben szerepel Békés megye egyes uradalmainak lőjegyzékén, Szarvas környékére csak a századforduló után telepítették meg és mint mindenütt a Körösök vidékén, itt is hamar meghonosodott és elszaporodott. A Tiszántúl déli fele, nálunk a Körösök vidéke ugyanis Európa egyik legkitűnőbb környezeti adottságokkal rendelkező élőhelye a betelepített fácánnak, ahol ma már teljes mértékben aklimatizálódott és kiváló állományokban szabadon tenyészik. Elsősorban a kontinentális jellegű klíma (forró nyár, hideg tél, kevés csapadék és annak téli minimuma) áll közel a fácán őshazájának kontinentális klímájához. A klímarokonságra utal a rizstermesztés meghonosításának a lehetősége is ! A kevés csapadék miatt általában ritka az olyan nagy és tartós hótakaró, amely a fácánt gátolná táplálkozásában (mert a fácán, egyéb tyúkfélékkel ellentétben nem kapar!). Ezért veszélyes számára a vastag hótakaró. De jól érzi magát azért is, mert őshazájában is legjobb élőhelye azokon a lapályos vidékeken található, ahol a folyómenti ártéri erdők vagy a tavak nádszegélye közvetlenül határos mezőgazdasági művelt területekkel, ahová az éjszakai védelmet nyújtó vízmenti sűrűségekből táplálkozni kijár. A Tiszántúl déli felén kialakult fácánállományok is a Körösök, Berettyó, Maros, Tisza, valamint mellékvizeik ártéri vagy ártéri típusú, dús aljnövényzetű szegélyerdeihez kapcsolódnak. Elsősorban szintén ott, ahol az ártéri erdők közvetlenül szomszédosak mezőgazdasági területekkel. A park környékén mindenütt feltalálhatók a fácán számára kekvező adottságok, amelyek között az arboretum a fácán számára a hajdani ártéri erdő szerepét tölti be, minden valószínűség szerint az ősi erdőnél előnyösebben. A mezei veréb a park állandó lakói között a legszámosabb odúlakó. A kirepült családok, különösen az érési idő beköszöntével, rendszeresen kijárnak a szomszédos rizsföldekre. A csak verébmentes (eternit kis A-típusú) odúkra korlátozott madártelepítést az is sürgette, hogy a nagyobb méretű (B-típusú) odúkba főleg mezei verebek települtek s ezt a „mesterséges verébszaporítást" szóvá tették, mert a parkból kijáró verébcsapatok a közelben lévő kísérleti parcellákon folyó kísérletezés sikerét vezélyeztették. Télen a nyugatról szomszédos disznóhizlalda a parkbeli verebek kedvelt táplálkozóhelye, amelyet alkalmilag a rizsföldek gátjain, utak mentén, veteményes táblák szélén húzódó gyomszegély meglátogatásával váltogatnak. Éjszakázó helyük a park legszélmentesebb zugai. Különösen a helyenként boglyas tömeggé burjánzott polygonum sűrűi, amelyekben alkonyattájt nagy zajongással helyezkednek el. A cinkéket (szén- és kékcinke) a mezei veréb és seregély fészekkonkurrenciája a természetes cdúkból nagyrészt kiszorítja, azért a mesterséges fészekodúk iránt igen nagy az érdeklődésük. Jelenleg a kékcinke a számosabb, de csak amióta a verébmentes kisodúk konkurrenciamentes, zavartalan fészkelésüket biztosítják. Az alábbi táblázat a mesterséges fészekodúkba települt fajokat és az évenként fészkelő párok számát mutatja be. Köztük a kékcinke fészkeléseinek a száma, a fokozatosan szaporított eternit kisodúkkal mindjobban gyarapodott. Eleinte deszkából készült B-odúk is voltak a parkban, ezek röpnyílását a harkályok sorra kibővítették s így alkalmassá váltak az amúgyis igen gyakori csóka fészkelére, azért ezeket 1958 őszén leszereltem. Az eternit B-odúkat pedig 1961 őszén szerel150