Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

László Gyula: Köszöntjük az Olvasót

KÖSZÖNTJÜK AZ OLVASÓT! Lehet-e még valamit is mondani a vásárhelyi paraszti életről Kiss Lajos „szegény ember"-e után? Nagy Gyula pompás könyve megmutatja, hogy lehet. Még sok minden van, amiről „az Atya" — merthogy így hívták barátai gyermekkora óta a magyar néprajz klasszikusát — nem írt. Kiss Lajos elsősorban a városban levő szegénysor krónikása volt, Nagy Gyula pedig a Pusztáké, a tanyáké. ,.A szegény ember élete" a foglalatoskodókat, a „gyüvő-mönő" embereket állította elénk, szavukjárásával, mozgásukkal, szorgalmas vagy naplopó voltukban, Nagy Gyula pedig szinte leltári hűséggel írja le a vásárhelyi és orosházi tanyai emberek életét. Nem első ilyen munkája ez, már előbb megbecsülést szerzett neki a Vásárhelyi-puszta hagyományos földmüvelésének és állattartásának leírása. Megelevenítő erejű írásait olvasva néha-néha szinte már azt hisszük, mintha magunk is tudnók a pusztai ember napi tennivalóit, de ez csak önámítás, mert hiányzik belőlünk a beidegzés, a tapasztalat ezernyi árnyalata. A könyv minden szavából felénk sugárzó hitelesség olyan, akárcsak a bíróság előtti vallomás, ahol a tanú érzi felelősségét, tudja, hogy minden szava, beszéde minden árnyalata perdöntő lehet. De ki a bírája Nagy Gyulának, hogy annyira és szinte szenvtelen pontossággal ragaszkodik az igazsághoz? A bíró maga a vásárhelyi és orosházi magyar nép. Nagy Gyula olyan komolyan vette ezt a felelősséget, hogy könyve fejezeteit el is olvastatta azokkal a parasztemberekkel, akiktől tudását gyűjtötte és megjegyzéseiket, javításaikat gondosan beledolgozta szövegébe. Természetesen a „tanúk" az öregebb nemzedékből valók, a fiatalabbja ha emlékszik is a régi életre, már csak hallomásból idézi a múltat. Néhány évtized múlva már nem lesz kit megkérdezni Nagy Gyula tapasztalatairól. De hát akkor mire való ez a sok dolgos évet, évtizedet felemésztő hatalmas gyűjtőmunka? Ki olvassa majd, kinek szolgál tanulságul? Fel is vetették ezt a kérdést munka közben Nagy Gyulának, s vessük fel mi is. Való igaz, hogy paraszti életformánk olyan mérhetetlenül nagy változáson ment keresztül, amire a magyar történelemben még soha nem volt példa. Ez a változás mindent átalakít: az életmódot, a lakást, a nevelést, testet-lelket, a mozdulatokat s majdan a test arányrendjét és a szellemi életet is. Az eljövendő falusi embernek minden perce más lesz, mint hajdani elődjének, azoknak, akiknek életét Nagy Gyula tárja elénk. Gép „izzad" immár az ember helyett. A test izmát, inát, porcát, csontját, idegét igénybe vevő mindennapos munkától átveszik a szerepet a gépek. A fizikai erő mozgatása, ügyessége („mert nem nehéz a munka, csak a fogását kell tudni") lassan átadja a helyét a gépkezelésnek, ezáltal megváltozik a mindennapi élet mozgásrendje. Egy tanulmányt tervezek erről, amelynek „Egy mozdulat halálára" címet adtam. A magvető ember mozgásának eltűnését írom meg. (írhatnám persze a szántóét, kaszálóét, favágóét, aratóét, s Isten tudja, mi mindenféle munkáét, amely mind halódóban van.) Maradván a magvetőnél, leírom azt a bonyolult, igen nagy gyakorlatot kívánó mozdulatot is, amikor a kéz lazán tartott ujjai közül a mag a levegőben először szétterül, majd a barázdákba szóródik. A szórásnak egyenletesnek kell lennie, nem szabad a földön „ablakot", bevetetlen foltot hagyjon, vagy hogy egyik helyre sok mag essék, a másikon pedig híjával legyen. „Ki mint vet, úgy arat". Néhány szobrot, remekművet is