Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Életsorsok - Elek László: Rózsa Imre, a dalköltő

rezonáns vonzásait fedezzék fel abban. Az ő dalkísérletei is nélkülözték ezeket a karakterisztikus vonásokat. Nem sokkal e találkozás után önmaga vetett véget életének. Halála esztelen halál volt. Azt is mondhatnók, áldozata lett a dalnak. Egy családi összejövetel után, amelyre a helyi zenekar is elment, akartak pontos adatokat szerezni tőle az ott megjelent vidéki vendégekről, régi dalszerző barátairól. Második kihallgatása előtt aztán — megelégelve az élet csatáit, s félve attól, hogy egy-két régi irredenta dalát is számon kérik tőle — öngyilkos lett. Kardoskút lakossága, a Külső-puszta népe tisztelettel őrzi emlékét. Hamarosan sírkövet állítottak hamvai fölé. Ott van a helyi temetőben, hogy tovább őrizze a „pusztai dalköltő" emlékét. Dalai közül ma is több forog közszájon, gyakran a rádióban is felhangzik egyik-másik. Emlékezzünk rá egyik legkedvesebb dalával! Azzal, amelyiket a Hódmezővásárhelyi Kamarakórus 1947-es országos dalversenyén is bemutatott díjnyertes dalával: a Vásárhelyi-pusztával együtt. Benne van tömören egész élete és egyénisége. Messze lakom ... Messze lakom a pusztában az Aranyad-parton. A fejemet gyöngyharmatos vadvirágra hajtom. Itt élt apám, édesanyám, itt nőtt bölcsőm fája. Itt susogott szerelemről a búza kalásza. Bejártam már sok országot, hegyes-völgyes tájat, De az Isten sehol szebbet nem teremtett nálad. Fehér-meszeit tanyavilág, délibábos róna, Olyan vagy, mint a szívemben a legszentebb rózsa. (Te hullass majd vadvirágot csöndes sírhalmomra.) 559