Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Életsorsok - Elek László: Rózsa Imre, a dalköltő

test is. Úgy, hogy néhány év múlva egészen más hangvételű és ritmusú verseket kezdett írni." így született meg Breuer Oszkár buzgólkodása révén Rózsa egyetlen nyomtatásban megjelent versfüzére, a már említett Pusztai vadvirágok. A 24 oldalas kiadványban 12 verse kapott helyet. Ugyanannyi, mint amennyit kedves szomszédja, a szintén verselgető ifj. Tóth Pál közölt. Tévednénk, ha azt mondanánk, hogy kiforrott versek ezek. Nem. Csak egy-egy sor, egy-egy találó kép és hangulat biztat azzal, hogy írójától még jobbakat is kaphatunk. Valójában nem mások, mint reményt ébresztő torzók. „Igazi vadvirágok: Pusztai vadvirágok" Színesek, illatosak és — elhagyottak!" — ahogy az ajánlást író Breuer mondja. Nem igényesek. Nem kívánkoznak úri asztalokra. Megelégszenek azzal, hogy hírt adnak a Puszta szépségéről, a Pusztán élő emberek őszinte érzéseiről. Nem kívánnak többet, mint hogy szívesen fogadják és megbecsüljék a tanyák lakói. Szerények, mint a népművészeti termékek, vagy mint a naiv festők művei, amelyek nem azért készülnek, hogy éles szemű kritikusok megmosolyogják és kemény bírálatban részesítsék őket. Az ösztönös ráérzés a több bennük, nem a művészi tudatosság. A kis füzet megjelenése mélyen szántó élményt jelentett Rózsának. Szemtanúk mondják, s maga Breuer is megerősíti, hogy amikor kihozták Kardoskútra, s a parókián kezébe vette, a meghatódottságán alig-alig tudott uralkodni. Egyszercsak énekelni kezdte a Himnuszt, váratlanul, szinte bevezetés nélkül. A jelenlevők megilletődötten nézték; mindnyájan átérezték, milyen ünnepélyes lehetett ez a pillanat annak a férfinak, aki önmaga erejéből küzdötte fel magát oda, hogy verseit nyomtatásban lássa. A Pusztai vadvirágok kedvező fogadtatása nem tévesztette meg. Megérezte, hogy a citera nem elég ott, ahol a kifejezésre váró gondolat és érzés lantot és orgonát követel. Nem kellett sokat várnia reá, hamar megtalálta azt a területet, amelyen biztonságosabban mozoghatott. Ez a dalköltészet volt, amelyet a versírással párhuzamosan már korábban is művelt. Tévedés ne essék : nem fogta vissza pegazusát, és nem kiskorúsította le saját költői adottságait. Inkább csak okos számvetést tett erejével és valós, reális lehetőségeivel. Úgy tűnik, hiába ajánlotta neki Breuer, nemigen forgatta sem Ady, sem József Attila versesköteteit. Dalszövegeiből és azok nyelvi képeiből legalábbis erre nem találunk igazolást. Előképzettsége, polgári képeslapokon fejlődött ízlése amúgy sem tette alkalmassá arra, hogy együtt szárnyaljon Adyék képalkotó fantáziájával, és megértse azok szimbolista-expresszionista-szürrealista képeit, vagy hogy kiérezze műveik modern verszenéjét. Mérhetetlen a távolság közöttük. Rózsára ugyanis azok a hamis, népi jellegű dalformák hatottak, amelyektől akkortájt hangos volt a magyar élet. Ezek úgy voltak népiesek, mint a népdrámává mélyülni nem tudó, társadalmi gondok helyett szerelmi történetté sekélyesedő dalos-táncos népszínművek. Olyan nótaszerzők hatása alá került, akik nem értették meg Bartók és Kodály tiszta népi zenéjét és népdalkutató fáradozásait, s inkább az érzelgős műdaloknak, a cigánydaloknak voltak a szálláscsinálói. Nem tapadt ez a dalköltés sem a múlt századok virágénekeihez, sem a század elején megújuló motívumkincshez, mint ahogy nem inspirálta a népköltészet ősi, atavisztikus műfajainak (mondókák, kiolvasok, altatók, gyermekjátékok, naphívogatók stb.) formai tisztasága és csodálatosan tiszta zenéje sem. Ez az oka annak, hogy dalainak a gyökerei nem ereszkedtek túl mélyre a népi talajba. Ezért lettek könnyen eltűnőek : csak egy generációnak jelentettek igazi örömöt és élményt. Persze, ez sem kevés. Ezért mondjuk bátran, jobban járt volna, ha valamilyen népdalgyűjteményt kap a kezébe, és megismeri a tiszta forrást, a nép költészetét. A fentiekből egyenesen következik az is, hogy századunk elejének divatos nótaszerzőit nem szabad az irodalom magas mércéjével mérni. A Fráter Loránd-, a Dankó Pista-, a Tinódi Társaság, a Muzsikusok-Zeneszerzők-Írók Szövetkezete, az Igazság parasztíró köre tagjának lenni nem jelentett valós költői rangot, sem az, ha valaki a Magyar Muzsikus, a 557