Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Szép, különös, érdekes - Nagy Zoltán: Mi a szép? - IV. A tárgyak szépsége

Édes, kedves feleségem, — Mi bajod angyalom? Mit keres a pár csizma a padolaton? — Tejesköcsögnek tettem én oda. Tejesköcsögön rézsarkantyút ki látott már, mióta a világ fennáll?! Tajtékpipa: Különösebben az idősebbek kezeügyéből, még gyakrabban a szájából sem hiányozhatott a szép barnapirosra kiszívott egyszerűbb-díszesebb pipa. A munkabíróbbak szájában olcsó makrapipa szortyogott még dologidőben is. Abból szívták a jó szűzdohányt. A pipaszárnak meggyfából kellett lennie, mert annak szép piros a haja, meg nem is reped szét, egy emberöltőig is elég. Igazán módosan pipázni csak a szép tajtékpipából lehetett. Az új pipánál az első rágyújtás volt a legfontosabb. Csak ekkor lehetett szabályozni, hogy a kazán meddig égjen ki majd pirosra. Félig megtöltötték dohánnyal, és rágyújtottak. Előzőleg, még a gyárban a kész pipát viaszba mártották, úgyhogy egy vékony hártya borította a belsejét. Ez hő hatására a tajtékkővel együtt melegedett és egyenletesen a tajték pólusai közé szívódott. Ha a pipa gazdája akkurátus ember volt, és azt szerette volna, hogy „ékessége" végig a tövéig szép egyenletesen kiégjen, fél pipa után a fenekét újbóli megtömte, és ismételt rágyújtással a tövéig szívta. Aki ezt elmulasztotta, pipája foltos maradt. A nemdohányzó lányszájú emberek a pipát kezükbe sem vették, nem becsülték sokra. Szárvágó, szénavágó: Csizmadia Imre szerint „emberkínzó" volt mindkettő. Gyenge fizikumú lévén, nehezen tudott megbirkózni velük. Szép körömdíszítésű darabok, de csak egyik oldalát cifrázta a kovács, mert munka közben „úgyis csak azt látták". Amelyik részét a szerszámnak munka közben nem láthatták, azt nem díszítették. „A paraszt hajlamos a realista érzékre, csak az a szép, amit lát, amit a képzelete elér" — elmélkedett Koczka Pál. Ha a piacon szerszámot vagy valamilyen használati eszközt vásárolt, „első pillantásra nem látta jóságát". A neki tetszőt, szépet vizsgálta meg közelebbről, hogy meggyőződjék annak használhatóságáról is. Sok esetben kénytelen volt megvenni az az egyszerűbb, de jobb darabot különösen akkor, ha az keze járásának megfelelt. A választásnál a mérték sokat számított, vagyis a szimmetriaelemeknek színekkel, formákkal való összhangja. Amiben nincs semmi kivetnivaló, az jó. Ilyen az aratókorsó. „Jó is, hasznos is, igy takaros is." A tárgyakon mindig emel, ha szép a kidolgozása, meglátszik, hogy készítője saját munkáját élvezte benne. Ha mód adódott, minden paraszt igyekezett szép tárgyakkal körülvenni magát. A maga készítette munkát saját látásának megfelelően kidolgozza, olykor még a vásároltakon is alakítgat. A parasztember szemében minden olyan használati tárgy, ami a szoros célszerűségtől kevéssel eltér, de praktikumát megtartja, és azon az egyéni ízlés nyomai felfedezhetők — takaros. V. Butellák—önmagukról „A bütykös és butëlla elnevezést gyakran összekeverik. A bütykös nagy, füles edény, amelyben több liter ital fér, míg a keskeny, fületlen zsebbe való formának butéla a neve." A szép formájú és díszítésű butellák kedvesek és a mindennapi élet nélkülözhetetlen tárgyai voltak nemcsak a városban lakó, de a Pusztán élő embereknek is. Nagy becsben tartották, emlékét a padlászugok, a ragajják a mai napig őrzik. A butellák külső alakja, formája rendkívül változatos. Nincs két egyforma példány közöttük. Leggyakoribb forma a téglatest, melyek általában zöld mázzal bevontak. Lehetnek díszítetlenek, felírás nélküliek, és különböző virágmintákkal díszítettek. Tartalmazhatják a készítő nevét, a készítés idejét és helyét, valamint a megrendelő nevét. E néhány alapformáció előfordulhat az egyes butellakon 466