Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Együtt élünk - Pusztai mestereknél

már hiányzanak. Még a helyén található a három malomkőpár s a kőemelő szerkezet. A felső szint padlózatát csak néhány szál korhadt deszka képviseli, az alatta levő szint padlózata szemre még tartja magát, de már csak gerendák felett bírja meg az embert. A malom szerkezete hamarosan összeomlik, a fala csupaszon is dacol majd egy darabig még az idő vasfogával, de ha le nem bontják, az is megadja magát. Pusztai mestereknél A Pusztán csak néhány mesterember élt. Főképpen bognárra és kovácsra volt szükség. Suszter (cipész) nem mindenütt volt, mert az ügyesebb tanyások és béresek elvégezték az apróbb javításokat nemcsak a gazda családjának, hanem a környéknek is. A műhelyek rendszerint a tanyaközpontban, malmok, útkereszteződések mellett voltak. A mestereknek előnyös volt a Pusztán élni, mert ott jószágot is tarthattak. A századfordulón Pusztaközpontban és környékén a következő mesterek éltek: bognár, kovács, cigánykovács, foltozó suszter és borbély. Az emberek a legszívesebben a kovácsműhelyben „feneklöttek mög". Érdekesebb munka folyt ott, mint pl. a cipésznél. A pusztaközponti kovácsműhelyben hosszú ideig Vörös János dolgozott. A pusztai mesterek általában földet nem munkáltak, neki azonban 14 hold földje volt a felesége után. De nem munkálták, hanem kiadták. Elég nagy és jó felszerelt műhelyben dolgozott. A kovács is alkalmas ember volt. Szerették az emberek hallgatni, odaszoktak, ráadásul a kocsma meg a közelben állt. Etetés és früstök után a délelőtti órákban mentek a mesterhez. Az esti etetéskor szeretett a gazda otthon lenni. A javítanivalót rendszerint a gazda vitte el, mert ő tudta megmondani, hogyan csinálja meg a mester. Sok ember még az ekevas élezését sem bízta másra. Leggyakrabban nem a gazda ment érte: vagy a fia vagy a béres. A műhelyben mindig akadt beszélgető ember. No meg a kocsma sem volt messze és ráadásul abban a kovács volt az „iccés". Az italos ember sohasem kerülte el a kocsmát, ha javítanivalót vitt a kovácshoz. Leadta a munkát s ha várni kellett, akkor az italt a műhelybe hozta, vagy átmentek a kocsmába, de akkor meg a kovács nem haladt. A mester azért vállalta el a kocsmárosságot, mert nem volt kocsmáros és szeretett inni. Rózsaszínben látta egész nap a világot. Legtöbbször munka közben beszélgettek a kováccsal, de a mester beszéd közben is dolgozott. Télen nem volt nagy forgalom a kovácsműhelyben. A legszorgosabb munka nyáron és ősszel volt. Bent a műhelyben traccsoltak. Kint nyugodtabban lehetett volna beszélni, de bent jobban esett, szerették nézni, hogy dolgozott. „A kovácsműhely meghallott mindent." Hamarabb megtudott sok mindent a kovács, mint a szomszéd. Ez a kovács nem volt pletykakeverő. Leggyakoribb beszédtéma az időjárás volt s merre járt az eső. Vörös János kovács fikciós ember volt. Szerette és elértette a tréfát. Jó bemondásai voltak, szerették hallgatni a kuncsaftok. Jó kovács volt, de nem volt rendszerető. Ha részeg volt, a szerszámokat magával vitte és elhányta az udvaron. Sokszor egy hét múlva akadt rá. Ha nem készítette el azonnal a javítást a kovács, akkor a gazda otthagyta a munkát, vagy sarkon fordult, vagy ottfelejtette magát. Ha olyan javításról volt szó, amelyet nem lehetett megvárni, legalább egy röpke órát ott töltöttek a kovácsnál. Ritkán volt készen, amikorra ígérte, sokszor újra mentek érte. „A fene a csontját ögye mög!" — mondták ilyenkor. De ha nem tágítottak, akkor megcsinálta. Legtöbbször kontóra dolgozott, újévkor ment a mester a kuncsaftokhoz: „Ennyi a kontó!" — mondta és bemutatta a számlát. Sohasem volt vita. A gazda pénzben vagy terményben fizetett. Ha volt valami tészta, megkínálták a mestert. Nagyon kevés parasztember értett a kovácsmunkákhoz. Legfeljebb tábori fújtatójuk volt s csak a legegyszerűbb munkát végezték el. Legtöbbször a pusztai embernek éves 3.78