Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Együtt élünk - Őrlés, darálás a szélmalmokban

sem készült szánkó, mert nem tudták, hogy lesz-e rá szükség, vagy sem.) A szánkók közül leggyakrabban teherszállításra valókat és kasznisszánkót, ritkábban — megrendelésre — úriszánkót is készítettek. A kocsigyárból csak kifogástalan kocsik kerültek ki. A kocsigyár kifejlesztése csak így sikerülhetett. Azonban hiába volt a nagy szakmai tudás, és szorgalom, a gazdasági válságban — az 1920-as évek végefele — a kocsigyár fizetésképtelen lett és dobra ütötték. A válsághoz hozzátartozott még a gépkocsiipar fejlődése is. A kocsigyártók nem ismerték fel ennek jelentőségét, erőltették a kocsigyártást, sok eladatlan kocsi gyűlt össze a raktáraikban. A kocsigyártás feltartózhatatlanul hanyatlott. A Hódy-név alatti kocsigyártás az árverés után sem szűnt meg. A rokonság előre megbeszélte, hogy ki melyik gépet veszi meg s azt ott is hagyták, csak a neveiket ráírták. Ezután a kocsigyártás már szerényebb keretek között folyt. Idők folyamán Hódy Károly egyenként visszavásárolta a gépeket. A kocsigyár alapítója közéleti tevékenységet is folytatott: Ipartestületi alelnök, községi képviselőtestületi tag, és a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara levelező tagja volt. A kocsigyártás Hódy Károly halálával, 1950-ben szűnt meg. Miután családja nem volt, a hagyatékot a rokonság között szétosztották. A gépeket ócskavasként eladták, a sablonokat, rajzokat eltüzelték. Az értékesebbnek tartott műszaki rajzokat, valamint az üzleti könyveket unokaöccse, Sitkei Ferenc kocsifényező mester 25 évig őrizte, majd a Közlekedési Múzeumnak átadta. Őrlés, darálás a szélmalmokban Az 1950-es évek előtt a kenyérsütést minden család maga végezte. Az őrletés, darálás a pusztai élet egyik fontos eseménye volt. Sokan csak akkor őrlettek, amikor „fogyóba" volt a liszt, általában negyedévenként. Egy négytagú családnak 3—4 zsák búza egy negyedévig elég volt. Ha nagyobb volt a család, akkor rendszerint többet vittek, de nem többször. A kukorica darálására sűrűn sor került. Előfordult, hogy a búzával együtt vitték a daráltatnivalót is, de legtöbbször külön daráitattak. Szerettek őrletni, mert ott mindig volt ráérő, pipázgató, újságot mondó ember. Tréfásan mondogatták : „El ne mondd senkinek, mer titok, csak a malomba!" Ez annyit jelentett, mintha publikálták volna. A malomban mindig lehetett valamit hallani. Ma már a 70—80 éves emberek is csak a szüleiktől hallottak a Pusztán működő szárazmalomról. Olasz Ernőnek is az édesapja mutatta meg a Hatablaki-dűlőben a szárazmalom helyét. A környéken más szárazmalomról nem hallott. A vele egyidős Fejes Márton az 1900as években látta is az Aranyad-ér partján álló fentebb említett szárazmalmot, azonban már akkor dűledezőfélben volt. Emberemlékezet óta nem működött. Néhány év múlva le is bontották. A szárazmalomban az őrletés, darálás nem volt haladós. Minden őrlető a saját lovával húzatta a malmot. Amint a szélmalmok épültek a Pusztán, oda mentek őrletni. Olasz Ernő szerint az 1880-as években válthatták fel a szárazmalmokat a szélmalmok. Fejes Márton is úgy tudja, hogy az 1900-as, 1910-es években már a szélmalmok uralták a Pusztát. A Pusztán az idősebb emberek a szélmalmokban őröltettek, daráitattak. Pusztaközpont környékén a századforduló a következő helyeken működtek szélmalmok : Pusztaközponton, Sóstó-parton, Aranyad-ér partján, távolabb: Kutas alatt, Sámsonoldalt, Mátyáshalmon és Csomorkány közelében. A malomból meg lehetett élni, de sok esetben a molnárnak földje is volt. A pusztaközponti malom Samu Bálint 100 holdas gazdáé volt. Három pár kő forgott benne s úgy mondják 64 000 téglából épült. Nagyon erős (nagy forgalmú) malom volt. Ráadásul kocsma is volt a közelében. „Oda mönnyünk, mer ott lőhet valamit hörpölni!" Sokszor az őrletők „félrerakottan", italosán mentek haza. Pusztaközpontban az 372