Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Együtt élünk - Piacozás

— odakiáltottak: „Ászt az öreg kost ott hátul, vötted, vagy a piacra viszöd? Lükd le, nem ér az mán sömmit, még födöztetni se lőhet vele. Ürü az mán, hé!" Ha a piacra kevés portékát vittek, akkor 2—3 zsák daráltatnivalót is feldobtak. Gabonát, állatot ritkábban vittek piacra. A gabona alá, sőt a zsákokra és az oldal közé is tettek szalmát. 8—10 zsáknál nem tettek fel többet. A kocsin még sertést és borjút is szállítottak. A kismalacokat egyesek ládában vitték, mások kocsiderékba tették és ajtóval fedték le. A tágas helyen szépen kinyúlva feküdtek, így jobban mutattak. Vastagon tettek szalmát a malac alá, hogy jól érezzék magukat. Igyekeztek a piacra, mert korán jobb. Elek Sándoron kívül nem volt fecskési gazda, aki gyorsabban a városba ért ustorozásnélkül, mint a fecskésparti Samu Sándor. A kb. 30 km-es útra legtöbbször reggel 6 órakor indultak és 8 órára már bent voltak, kisebb teherrel pedig fél 9-re. Piacnapon sok kocsi tartott a városnak. Ezelőtt, útközben ha rossz munkát láttak, akkor az ismerősre vagy fiatal legényekre rá-rákiabáltak: „Ojan magos tarlót hacc, hogy mögszúrja a seggöd!" „Úgy kaszász, mintha a jég verte vóna el!" „Finnyás a kaszád, oszt válogat!" Ha több kocsi ment egymás után és haszontalan munkát láttak, akkor ostorral mutatták egymásnak. Egymás portékája iránt is érdeklődtek ostormutatással. Ha szép nagylány ült hátul a kocsin, arra is rámutattak s mindnyájan tudták, hogy mit jelent „Észt is a piacra viszöd?" így aztán eltelt az idő és hamarabb beértek. A jó lovú gazdák nem szerettek lassan menni, azért sokszor megeresztették a lovakat. A lovaknak is kedvük volt menni és egymás után kerülték el a kocsikat. A lónak úgy jobb, ha kedve szerint mehet. Samu Sándor lovai nem szerettek lépésben menni. Nem voltak elfáradva, pedig sokat dolgoztak. A szájukat húzósán fogták. A lovak annyira húzták a szárat, hogy a hajtó kezét bevágta. „Na, ezek hová sietnek" — mondták, akiket elkerült. Amikor a szomszédban lakó tanítót bevitték kocsival a városba, két kézzel fogódzkodott az oldalba, hogy le ne essen. Először mindig a belső piacra mentek és lepakolták az asszonyt. Ha házuk volt a városban, akkor amint az asszonyt letették, a háznál kifogtak és gyalog vagy kerékpáron kimentek a külső piacra. Akkor is kimentek a külső piacra, ha nem volt eladni való jószáguk. Ott tanulták az árakat. Nem röstellték megkérdezni az árakat, általában szívesen válaszoltak a kérdezgetésekre. Néha még kérni is szokták a portékát, vevőszándék nélkül, különösen ha látták, hogy vevő is van rá. Ezzel felfelé verték az árát és ugratták a vevőt. Különösen az ismerősöknek segítettek. Pap Lukács Istvánnal történt egyszer : gyönyörű malacokat árult. Először csak kérdezgelöttek, nézegették. Kérdezője sok volt, de nem indult meg a vásár. Egy asszony, „beleszeretett" két választási malacba. Félrement és az egyik ismerősétől (aki történetesen P. L. I.-nak is jó ismerőse volt) kérdezte: „Mit csinájjak, megvegyem?" „Egész nyugottan!" — válaszolta. Az asszony meg is vette s azután megrohanták a kocsit s a portéka el is kelt nyomban. A végén a komendálló azt mondta Pap Lukács Istvánnak: „Te is segítettél már néköm!" A szomszédok is hamar megtudták, mert amikor találkoztak, megkérdezték: „Na mijén vót a piac?" Ha nem volt házuk a városban, akkor a piac végeztével egy előre megbeszélt helyen találkoztak. Rendszerint valamelyik utcában álltak be. A lovakat nem fogták ki és nem is etették meg. A piacon a szükséges dolgokat megvásárolták. A bevásárlás után nem rostokoltak, hanem indultak haza, mert a dolog várta már őket. Télen azért siettek, mert fáztak, nyáron pedig azért, mert melegük volt. A kocsmás emberek nem siettek haza, mert úgy tartották, hogy ez a nap erre van szánva, s minden kocsmánál megálltak. Az italos ember nem akart egy helyen berúgni, hanem mindenütt csak egy-egy pohár bort inni, de mindig megduplázta. Mindig mondogatta: „Na annyukom, ez az utolsó!" Az asszonyok nem ittak, hanem különösen a végefele zsörtölődtek, pörölték az embert. A becsípett emberek közül az egyik danolászott, még az asszonyt is noszogatta: „Danujj már, mer lefordítalak!" A másik meg ütötte a lovát, pedig a vásárhelyi ember szereti a lovat, de ilyenkor cigányulta ostorral. A harmadik fajta ember pedig az asszonnyal vias368