Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Amiért dolgoztunk - Öltözködés - I. Férfiviselet - 3. Az iskolát elhagyó fiúk és legények viselete

tak. Bélelt volt két oldalzsebbel. Amikor melegebb idők jártak, a kabátot levetették és a lajbi maradt rajtuk. Ha nagyon melegre fordult az idő, akkor még a nadrág is lekerült, de akkor az orosháziak kötőt kötöttek elejbük. A kötőt a nyakukba akasztották és hátul a derekán lévő pertliket összekötötték. A nagyobb gyerek maga is megkötötte. A kötő kék alapszínű volt, apró virágokkal telehintve. A vásárhelyiek vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán kötöttek maguk elé kötőt. Egyeseknek nem volt télikabátjuk, hanem amikor az idő arra fordult, a lajbi alá undercukkot vettek, amely gyári portéka volt. A kék színű szövetanyag külseje bolyhos volt. Ujjas volt, dereka pedig egyenes szabású. A derekát belekötötték a nadrágba. A legtöbb gyerekre télen télikabát került. Megoszlanak a vélemények, hogy az iskolás gyerekek nagykabátja rövid vagy hosszú volt-e. Igen jellemző Csizmadia Imréné véleménye : „Egyiké rövid, a másika hosszú volt, kinek mijenre tellett" de mindjárt hozzáfűzte: Legtöbb hosszú volt, addig melegített, ameddig ért. Sokak szerint már csak azért is hosszú volt a télikabát, hogy ne „nyőjje" ki olyan hamar. Samu Sándor szerint a hosszúban a gyerekek nem tudtak úgy csúszkálni, ezért soknak csak „inig" ért a kabátja. Gallérján csak nagy ritkán volt prém, de néha még az ujja „högyin" is volt. Ha köhögött a gyerek, az anyja használt fejkendőjét kötötték a nyakába. A juhászgyerekeknek báránybőr bekecsük volt, hosszú ujjakkal. A kiscsizma ebben a korban is kétlábas, oldalvarott volt. Leginkább borjúbőrből csinálták, de készült lóbőrből is. Kivétel nélkül fekete csizmát hordtak. A sarkantyúját a levetéskor a küszöbbe akasztották, vagy az asztal lábába, vagy a kutyába (csizmahúzó fakutyába), így könnyebb volt lehúzni. A csizma orrára 1 cm széles rézlemezt szegeltek, hogy ne kopjon, így nem fogta a sarat, mikor kosztratta (koptatta). A rézlemezt a talp fölé, a talp tetejére szegeitek és rásimult az orra. Sok gyereknek volt ilyen. 1895-ig, 1896-ig volt divat, azután elmaradt. Kapcát csavartak a lábfejre; amikor az iskolából hazamentek, a csizmát nem vetették le. Mikor a fiú iskolába járt, kalap, sapka került a fejére, amelyet a piacon vettek. Megmérték otthon a gyerek fejét, a színét a ruha színéhez passzították. Szürke, kávészín volt a legtöbb. Nyáron divatos zöld kalapot hordtak. Néhány krajcárért valami tollféle díszt, fácánbögyöt, túzoktollat, vagy disznósörtét vettek rá, bádogdíszt is tűztek egynémelyikre. Könnyű kalapok voltak. Tavasszal vették és ősszel már el is lehetett hajítani. Télen posztóból készült kúpalakú sapkát hordtak, a belsejét meleg ruhával bélelték ki, vagy báránybőr sapkát viseltek, melyet beütve használtak. Hajukat továbbra is rövidre nyírták. Kevés gyereknek volt kesztyűje, például Olasz Ernőnek sohasem volt. Akinek volt, sokszor az is elhagyta. Amikor az iskolába indultak, meleg pogácsát, krumplit tettek a nagykabát zsebébe. Az apák rossz időben összeszedték az iskolásokat a környékükön és kocsival, szánkóval vitték az iskolába. Az iskolás korú gyerekeknek kivétel nélkül volt ünneplő ruhájuk. Az ünneplő ruhát hétköznap nem volt szabad felvenni. Az iskolába járót is sok helyen levetették, amikor hazaérkeztek. Az édesanya vászontarisznyát varrt a gyereknek, s abban vitte az iskolás gyerek a könyveit és az uzsonnát. Nyakbaakasztós volt, lehajtóját egy gombbal gombolták. Még zseb is volt rajta az élelmiszernek, mert reggel 6—7 órakor elindultak és csak este 4—5 órára érkeztek haza. A táskát az egyik oldalukon viselték. 3. Az iskolát elhagyó fiúk és a legények viselete Hétköznap tarka, vasárnap fehér ingben jártak, melyet nyakkendő nélkül viseltek. Az ún. úriparasztok keménygallért hordtak csokornyakkendővel. A suttyó legények az első világháborúig bokáig érő, de nem ráncos gatyában jártak. Ha esett az eső, felsodorták a szárát, térden felül. Amikor nadrágot húztak, a szárán egy sodrást 349