Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)
Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Nem minden nap - Karikásostor-készítés
gyón vékonyan folyt. Egy üst vadka hosszabb ideig folyt le, mint egy üst cefre. Csak addig párologtatták, míg a kifolyó pálinka szeszes volt. A nagyon gyengét nem engedték a többi közé folyni, mert az már vadkás volt és elrontotta a pálinkát. Külön azonban azt is leengedték és a következő főzés vadkájába öntötték. Amikor a kifolyó pálinkában nem volt szesz, a főzést abbahagyták és az üstöt kiürítették. A pálinkafőzést nem lehetett abbahagyni, mindaddig főzték, míg ki nem főtt az egész. Ha volt miből, akkor éjjel-nappal főzték, mert az üst ideje lejárt. A pálinkát férfi-asszony főzte, sokszor közösen. Pálinkafőzéskor az asszony csak nagyon ritkán rúgott be, a férfi gyakrabban, különösen ha italos volt. Voltak olyan időszakok (különösen a háborúk utáni 3—4 év), amikor a parasztok főztek pálinkát, de miután már eredeti pálinkafőző készülékük nem volt, sokkal egyszerűbb eszközökkel főztek. Rézüst volt minden tanyában. A tetejére egy zománcos vájdlingot tettek, szájával lefelé. A vájdling szájának „rá kellett passzolni" az üstre. A vajdling fenekét kilyukasztották, s egy vörösréz csövet cineztek bele. Ezt összekötötték egy hosszabb rézcsővel, amelyet hideg vizén vezettek keresztül. A cső fordult egyet-kettőt a vízben. A csöveket a régi rézüst javából készítette a bádogos, vagy elhasznált permetezőcsövet használtak fel erre a célra. A második világháború után cukorrépából, később melaszból főzték a pálinkái. A cukorrépát répavágóval megvágták, forró vízzel felöntötték és élesztőt adtak hozzá. 2—3 napig erjedt a cefre. A melaszba is tettek élesztőt, amikor vízzel felhígították. A melaszból hamarabb lett pálinka, mint a répából. Ugyanúgy főzték ki, mint azt már fentebb leírtuk. Az egyik tanyában jobb, a másikban primitívebb volt a készülék, de mindegyiken jó pálinkát is nyerhettek, ámbár a répa íze megérzett. Ezért, amikor tisztázni akarták, a vadkába édesköményt, pörkölt mandulát tettek. így nem érzett annyira a répa íze. Fekete Sándor szerint csak az volt a rossz benne, hogy a szomszédok is megérezték a szagát! Ő annak idején, amikor „suba alatt" főzte a pálinkát, az állandóan szálló füstöt a padlásra vezette és a cserép között kiszivárgott. Sparheton is főztek pálinkát, de sokkal kevesebbet, mint az üstben. Egy nagy fazékba öntötték a cefrét, az erjesztett cukorszirupot. Pár nap alatt az is megerjedt. Ha nagyon cukros volt, akkor nem erjedt. Félig tették a fazekat cefrével. A cefrébe egy vörösrézlábat állítottak, amely felül ért a cefrén. A lábra egy olyan zománcos tálat állítottak, amely a fazékba megfért. A fazékra egy akkora zománcos tálat vagy lavórt tettek, amely lefödte a fazekat. Szorosan körülcsavarták vizesruhával, hogy a gőz ne illanjon el. A legfelső edényben állt a hideg víz, melyet cseréltek is. A felső tál (lavór) hideg fenekére csapódott le a pálinkagőz, s az beiecsurgott a cefre fölötti tálba. Egy fél fazék cefréből egy tál vadka lett. Ezt összeöntötték és legvégén a vadkát letisztázták. Jó pálinkát főztek ezzel a primitív felszereléssel is. „De ennek is megvolt a szaga" — mondta Fekete Sándor. A pálinkát nemigen adták el, hanem évenátal fogyasztották. Nem volt elzárva. Reggel feltétlenül ittak egy kis kupica pájinkát. Amelyik asszony szerette, az is. Napközben nemigen ittak, de „ahány ház, annyi szokás". Leginkább evés előtt ittak, éhumra. Legtöbb ember csak módjával itta, de volt olyan is, aki azt szerette, ha mindig folyt bele a pálinka. Az ilyen embert részegesnek tartották és lenézték. Karikásostor-készítés Kanásznak, gulyásnak, csikósnak kezéből nem hiányzott a karikás- usíor. Ha a jószágkörül nem használta, akkor a vállán csüngött. Sok karikás a tarlón, őrzés közben készült. A kanászok egymástól eltanulták, néha úgy lestek el, mert a készítője nem adta ki a kezéből. A szíjgyártó mestertől vásárolt ostor drága volt, a mutatós portéka járása ritkán volt meg302