Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A tanya és élete - IV. Élet a tanyában - 1. A téli életómd - c) Étkezés

az első étkezést sokan télen reggelinek hívták, de nyáron früstököztek. Régebben a reggelinek flöstök volt a neve. A reggelizés idejét sokszor az határozta meg, hogy mikor sült ki a kemencében a hurka, kolbász, vagy a. fenéken sült lepény. Ha iskolás gyerek volt a családban, akkor olyan időben reggeliztek, hogy a gyerek iskolába érjen, amikorra az beállt (megkezdődött). Ha a nagyszülők is ott éltek, a nagymama már nem kelt fel olyan korán. Általában 7—8 óra között volt a reggeli, de olyan tanya is volt, hogy 9—10 óra tájban reggeliztek. Amikor az asszonyoknak a reggeli előtti munkájuk elkészült, reggelihez készítettek az asztalt. Sohasem terítették le, a teteje súrolt volt. Sok helyen az asztalszéket a konyhában rakták meg s úgy vitték be a szobába. Általában a szobai asztalt akkor használták, ha vendég volt. Ilyenkor leterítették. Az alacsony asztalszéket kisszékkel vették körül. A szobaasztal mellett pedig rendszerint pad is volt. A nagyasztalhoz karszéket raktak. Hogy milyen evőeszközöket tettek az asztalra, attól függött, hogy mit reggeliztek. Általában kenyér, szalonna és tej járta. Ha tejet is fogyasztottak, akkor köcsögben, vagy fazékban adták fel a tejet és a bögrék is az asztalra kerültek. Sokszor kása, görhe, málé, porosza, vagy sült krumpli volt a reggeli. Néhol mindenkinek megszokott edénye, evőeszköze volt. Minden embernek volt zsebbicskája, de legtöbbször az asszonynak is volt kiválasztott kése. A gyerekek is odáig voltak a bicskájukért. Legtöbb helyen a családfő szelte a kenyeret. Nem szerette, hogyan vág a család. A gyerekeknek nem volt szabad vágni. Még a kenyeret sütő édesanya sem tudta olyan szépen vágni, hogy az apának jó legyen. Ha nem volt otthon, „mejitök vágta meg észt a kenyeret?!" kérdezte. Nem volt szabad a kenyeret összevissza herderni.Egész kenyér szegesekor általános szokás volt a kenyér aljára, talpára a kés hegyével keresztet rajzolni. Egyesek félhangosan mondták: „Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, Ámen!" Szegesnél a kenyérnek mindig a púpja nézett előre. A tetejét bal kézzel fogták, míg a fara jobb kéz fele nézett. A kenyérszelő a kenyér farát a hasához fogta. Az idősebbek mondták : „A Tisza fele fordicsd a puptyát!" A púp nyugat felé, a teteje bal kéz felé, a fara pedig jobbkéz felé nézett. Ha a másik oldalát szegte meg, akkor fonákosan nézett ki. Úgy vágták a kenyeret, hogy a kés mindig utánament a karéjnak, nem pedig szembe. Ha nem így vágták, eltörött a karéj. Aklan Jusztina, ha hosszában vágják a kenyeret, csupasz kenyérből is jóízűen eszik, de ha keresztbe vágják, akkor nem akar lemenni. „Nem érzëm a kenyér jó izit!" mondta. Nem mindegy, hogyan vágják a kenyeret. Megszegéskor az apa vágott egy pilist. A felső része, a színe hajas volt. Az első pilist rendszerint az apa ette meg. Azután ismét körülvágta, de az már nem pilis volt, hanem az első karéj. Az első karéjt három-négyfele vágta. Másutt a karéj a megszegett kenyér felületének a fele. Ha az egész kenyeret körülvágták, így mondták : „Körülvágtam a kenyeret!" Ha viszont „vágok egy pilist", akkor csak mintegy félig vágta körül. Az egész kenyeret nem tették az asztalra. Mindenki annyi kenyeret evett, amennyit akart. Régebben a spórolós világban, amikor a kenyérnek nagy szeme volt, mert a búza drága volt, rászóltak a gyerekre: „Az ételt ëgyed, ne a kenyeret!" Az ételnek valót megtermelték s nem vitték a piacra, de a búzát igen. A kenyeret nem volt szabad prédálni. Ha leesett, felvették, lefújták róla a port s néhol meg is csókolták és megették. Nem volt szabad a kenyeret eldobni, mert akkor: „A jó Isten nem ád másikat!" A kenyér maradékát a kenyereskosárba tették: „Majd megeszed később!" Az asztalszéket a konyhából bevitték a szobába és a szoba közepére tették. Ha a nagyszülők is a tanyában laktak, az öregatya vagy a nagyanya hívta a családot reggelizni. Sokszor az asszony szólt: „Apus, gyüjjenek reggelizni!" Ilyenkor illik minden munkát félbehagyni. Bizony, előfordult, hogy még egyszer kellett szólni: „Na gyüjjenek má, meddig őrizzem az asztalt!" Amikor a gazdaasszony elkészítette az asztalt, nem is lehetett már otthagyni, mert a macskák ott ténferegtek. Különösen akkor kellett kétszer szólni, amikor az emberek nagyobb dologban voltak: trágyáztak, jószágot pucoltak, takarmányt készítettek a jószágnak stb. Sokszor így válaszoltak a hívásra : „Mingyá megyek, de észt a kicsit még megcsinálom." 267