Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Gazdasági cselédek, nyári pászotork és tanyások - VII. Az aratóbetyás

mihelyt a gyereke pásztorsorba került (8—9 éves lett), akkor már nem fogadtak pásztort. A szülők alig várták, hogy a gyerekükre a jószágot rá lehessen bízni, azok azonban nem nagyon örültek neki. A pásztor akkor kelt, amikor a nap bújt, s a harmat hideg volt. Ha a gazda fia, lánya viszont kanász-sorba került, kanászkodtak, s akkor ismét fogadtak nyári libapásztort, rendszerint lányt. A nagyobb gazdaságokban a kanász vigyázott a libákra is. Az orosházi származású kis földű ember — még ha sok gyermeke is volt — csak nagyon ritkán állították el azokat nyári pásztornak, ellenben a békési 10—12 holdas parasztok elállították. Némely többgyermekes család sajnálta pásztornak adni a gyerekét: „Ráér még más lába kapcája lenni" — mondták. A nyári pásztorok nem álltak ki az emberpiacra. Először egy ismerős családhoz adták ki a gyerekeket nyári pásztornak: majd adnak valamit. A következő évben már egy kis bért is kértek. Azután is legtöbbször ismerős helyre álltak el. Mint mondottuk, az első évben nem volt kialkudott bére, azt kapta, amit neki szántak. A következő évben: 1 öltözet ruha (alsó-felső ruha a kalaptól a cipőig volt a bére). Ha a pásztor 12 éves volt, s nem volt a gazdaságban kanász, akkor több jószágra vigyázott, s egy malacot is kapott. Főleg libákra vigyázott. Amikor az aratásban a kanász kisegítő marokverő volt, akkor kanászkodott a nagyobb jószágokra. A jószágetetésben segített a gazdaasszonynak, ezért az tejfölös kenyérrel, szerdán-szombaton lepénnyel kedveskedett neki. A pásztorlány a gazdaasszonynak segített, főleg a konyhán. Elállításkor a szülők mondogatták: „Keményen köll fogni a gyerököt, mi is úgy fogygyuk, ha visszafelesel szájon köll türülni!" Négyszemközt azt mondták: „Ne üssék-verjék minden ok nélkül." A nyári pásztorok vagy a konyhában vagy a kisszobában aludtak. Nem sok esetben, de előfordult, hogy nem a családoktól, hanem a lelencháztól hoztak ki lelencgyereket, mert annak nem kellett fizetni. A nyári szünidőben tartották, de dolgoztatták is őket. Az ilyen gazda azután kanásznak, béresnek „ütődött" (nem egészen normális) cselédet fogadott, olcsóbb bérért. Lénárt Sándor „sógorunk"-nak is mindig ilyen emberei voltak, mondta Csizmadia Imre. VII. Az aratóbetyár A 20—30 holdas parasztok, ha a szántást, vetést stb. el is tudták maguk végezni, de az aratás nagy munkáját segítség nélkül nem, s ezért legtöbbször aratóbetyárt, betyárt fogadtak, mert a cselédet nem tudták volna kellőképpen kihasználni. A Pusztán arra nem tudtak feleletet adni, hogy miért hívták ezeket betyároknak. A betyárokat is az emberpiacon fogadták. Az aratás megkezdése előtt egy-két nappal igyekeztek még elállni, hogy biztosítsák maguknak a nyári munkát, a kenyérnekvalót. Legtöbb betyárnak ismerősnél megvolt a helye, sokszor éveken keresztül. Volt betyár, aki szinte a családhoz tartozott. Mindig „bizalmasabb" viszonyban voltak a gazdával, mint a részesek. Öt-hat hétre fogadták meg őket. Péter-Páltól Nagyboldogasszonyig, vagy István királyig tartott a szolgálatuk. A betyár bére az első világháború előtt: 8—10—12 q búza, 2 q árpa, 1—2 kocsi szalma. Bentkosztot kapott. Szendi Horváth Bálint feljegyzései között találtuk: „1880-ik évre megfogadtam átojjásnak Hegedűs Mihályt július 30-tól Nagyasszonyig (aug. 15). 8/ad fél köböl gabona, fele búza, fele árpa, 2 kocsi szalma, 1 forint foglaló." (Mindezt egy kis alakú jegyzetfüzetbe-noteszbe jegyezték fel, mert a századforduló előtt nem volt munkakönyv és ezért az egyezség adatait a gazda jegyezte fel). Blaskó István munkakönyvében ez áll: 203