Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Cséplés társaságban

Ezért minden tanyában olyan volt az ebéd, mint egy kisebbfajta lakodalomban. A gépszemélyzet mindenképpen bentkosztos volt, vagyis a csépeltetőnél kapott ételt. A tanyában ettek, csak a fűtő maradt kint a gépnél. Ebéd közben ugyanis a fűtőnek dugni kellett a kazánba, mert könnyen leszaladt a gőz, s akkor szipákolhatott. A fűtőnek sok dolga volt, úgy éreztette ezt a gépszemélyzettel, hogy hamarabb fütyült. Reggel nagyon korán kezdtek, de csak naplementig dolgoztak s akkor hazamentek. A gépszemélyzet a gépnél aludt. A fűtő szalmát hozatott, a vackokat az etetők készítették el. A gépszíjért az etető felelt, azért este a feje alá tette, nehogy csizmatalpat vágjanak belőle, ugyanis a gépszíj nagyon jó talp: abban iszánkothat (csúszkálhat) bárki, nem kopik. A gépész a szerszámoskamrában feküdt egy subában, azt is őrizni kellett, mert értékes szerszámok voltak benne. A fűtő kelt fel legkorábban. A társascséplésnél a gépszemélyzeten kívül 3 asztagos, 2 kévevágó, 2 rudasgyürü, 4 szalmahordó 1 kazalrakó, 1 törekrakó, 1 pojvarakó, 3 törekhordó, 3 pojvahordó, összesen 24 ember dolgozott. A géppel csak vizsgázott gépész járhatott. Ha a kazánt és a cséplőszekrényt jól kijavították, akkor csak a húzatásnál és a beállításnál dolgozott sokat. Cséplés közben gyakran a poggyászkocsiról vagy egy árnyékos helyről figyelte a gép bugását, de a helyét nem hagyhatta el messzire. A gépész legtöbbször a tulajdonos volt. A fűtőnek a kazán fűtése, tisztogatása és karbantartása volt a dolga. Szalmával fűtött, s amikor az elfogyott, rövidet, panaszost füttyentett, „Szal-mát! Szal-mát!" Amikor reggel, délben, este megálltak, a fűtőnek még sok dolga maradt, legfeljebb barátságból valamelyik béres vagy gyerek váltotta fel rövid időre. Leginkább papucsban járt, de mezítláb fűtött, mert a papucsban izzadt a lába. A hamuláda előtt a lehullott apró szalma puha volt s azon állva fűtött, de ha a gépre felment, felhúzta a papucsot, mert a kazán sütős volt. Kezdéskor két asztagos ment fel az asztagra, s lent maradt társukkal váltották egymást. Amikor az asztag elfogyott, mindhárman felmentek. Az asztagokat annak idején szakaszonként rakták, amelyeket tódásoknak hívták. Egy asztag rendszerint három toldásból állt. Az asztagot rendszerint a középső toldásnál kezdték és a cséplőszekrény magasságáig hányták le, majd a kazán felőli végtoldást kezdték meg és a kévéket a középső toldásra hányták s onnan dobták a cséplőre. Amikor az egyik végtoldást feladogatták, a másikra kerítették a sort. Ha mindkét végtoldás fölfogyott, a középső toldást adogatták fel, majd az asztag helyét feltakarították. A kévevágó, amikor a kéveforgató által felemelt kéve alá nyúlt, egy határozott mozdulattal a kévevágókéssel elvágta a kéve kötelét. A kévevágó akkor vágta el a kéve kötelét, amikor az etetőnek kéz alá adta a kévét. Az egyik etető karra vágva szerette inkább, a másik pedig egy bekötött kévére kívánta a kalászt. A kévevágás nem volt nehéz, de nagy figyelmet kívánt. Az etetéshez is szakértelem kellett, a szétvágott kévét egyenlő vastagon szétterítette és a gépbe engedte. Ha vonút vagy nedves volt a gaz, akkor másképpen etetett. Kabátban, nadrágban dolgoztak, s védőszemüveget is használtak. Kalapjukról lehetett őket megismerni. Minden etetőnek rossz, lepsi kalap volt a fején. Ők formálták ki: vízbe mártották és a szélét felhajtották. A széle hátul lé'csajlút, a nyakszirtet végte az erős napsütéstől. Sokszor zsákból készült ujjat húztak a karjukra. Bőrpapucsban jártak, de mezítláb etettek. A rudasgyürők egymással szemben állva továbbították a gépből kikerült szalmát. Amikor megfelelő mennyiség összegyűlt, a rudasgyűrés helyébe tolták. Rendszerint három-négy csomóból gyűrték a rudast. A szalmahordók egy-egy rúddal a kész szalmarudashoz mentek, egymással szemben álltak, majd gyors léptekkel haladva a rudas alá szúrtak, kötéllel lefogatták és a szalmakazalhoz vitték. Rendszerint a fiatalabbak, erősebbek voltak a szalmahordók. A kazalrakó a kazlat tódásonként, vagyis szakaszonként rakta. Először a géptől távolabb eső kazalrészt, a végtódást kezdte rakni, s le is tetőzte. A harmadik toldás befejező végét igyekezett függőlegesen rakni s a végén a kazlat lekötötték. A törekhordók a törekhor194