Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A pásztorélet emlékei - I. Rideg pásztorkodás

tára anélkül, hogy tudta volna, hogy hány juhot vett át. Ami azonban a nagykapu küszöbén kívül maradt, arra azt mondta: „Na ez a tied, elhajthatod!" Abban az időben úgy volt, hogy a juhászoknak és minden más éves cselédnek jószágteleltetés is volt a bérükben. Csak teleltetni kellett a gazdának, mert tavasztól őszig a cselédek jószága a gazdák jószágával együtt a szabad pusztán élt. A gazdák meg sem fogadták az olyan juhászt, akinek 50—60 db birkája, s az olyan bérest, akinek 6—8—10 marhája nem volt.

12 A jószág éjjel-nappal mozgásba volt, csak addig állt, míg ivott. Ha egy falka estéli szállása Gyulamezőn volt, hajnalban a Barackosi-dűlőtől az Aranyad-dűlőig fekütt mëg, a flöstök (reggeli) pedig a Ficsér-dűlő menti Molnár tanyánál találta. Különösen a lovakra, csikókra vigyáztak nagyon. Vihar előtt, ha megugrott a ménes, sokszor Gyula alatt fogták el. Ha egy csikó kitört, vitte az egészet, versenyt futottak a viharral. A csikósok káromkodtak, mint a záporeső! Az istennyila pedig lépten-nyomon csapkodott! Viharban mindnyájan talpon voltak. Viharban fart vetett a ménes. A marhák fejjel álltak szemben a viharnak. A betyárok a viharban szakajtották a ménest. Ha megdézsmálták a ménest, a csikós a harmadik határból is kipótolta, mert különben ő fizetett rá. „A lovak legeltetése — a tolvajok, farkasok és nyári időben, Hugó-naptól kezdve, a roppant számú és veszedelmes bőgölyök miatt — nem kis feladat volt, mert a megriadt bogárzó jószág olykor őrült sebességgel vágtatásnak indult, a lóhátas pásztoroknak ugyancsak kellett nyargalniuk s szorítaniok a „lakatos kutyát" (felkötős sarkantyú), hogy a nyájat megtéríthessék."

13 „Ha szüksége volt a gazdának a jószágra, kiment a rétbe s szilaj pásztorok kiszakították számára teljesen elvadult jószágát, vagy rovásra vették és a többiekhez hozzáverték a hozott állatot.

14 A városban lakó gazdák időnként tíz-tizenötöd magukkal kocsin mentek ki a Pusztára, a jószágot megnézni. Féltek a kivert bikától, amely volt bőven, s azért a jószágnézők ellátták magukat iitlegëkkel. A fiatalabb bikák az öregedő, legerősebb bikára támadtak s azt kiverték. A kivert bika egy másik falkához menekült, de ott meg a gulyások fogtak össze ellene. A kivert bika mindenkinek nekiment, volt eset, hogy lovastól felkoncolta, letiporta a jószágnézőket. Ha a hó leesett, a kivert bika a nádasokba húzódott s még a farkasoktól sem félt, de amikor legyöngült, a farkasok martaléka lett. Vásárhely nádasokkal volt körülvéve, egészen a Tiszáig és sok farkas tanyázott ezekben. A kivert bikától jobban féltek, mint a farkasoktól, mert nem volt menekvés előle. Télen sok jószág esett martalékul a farkasoknak. A marhák körbe, farral fordultak össze és szarvukkal védekeztek, a ménes pedig fejjel fordult befele s a hátulsó lábukkal rúgták a farkast. A gyengébb marha, ló a kör belsejében talált menedéket. Ha a gyengébb jószág elmaradt a falkától, menthetetlenül áldozatul esett a farkasoknak. „Ha a pusztai legelő a szárazság miatt elfogyott, a jószágot az uradalom külön engedelmével a rét hátasabb helyeire is elhajtották, melynek laposabb részein egyébként egész éven át télben is csupán a sertésnyájak legelhettek. Itt talált a jószág magának élelmet, ha mást nem: sást, gyékényt, nádat. A disznók a fenekeken csikót és böngyölét. Vízáradás után a fenekekben a halak kint rekedtek, ilyenkor az egész falka disznó meghízott tőle. A rideg jószágnak a tolvajoknál, nádi farkasoknál is nagyobb ellensége volt a tél. Ilyenkor a rideg marha a rét avarfüvével (sás, gyékény, szittyó, csetkáka, aprónád) élt. A kotus helyeken (a lápkorhadástól átmelegedett helyen) a hó nem sokáig maradt meg. De ha a hó 12 Gregus Máté: i. m. 38^2. 13 Szeremlei Samu: i. m. 256. 14 Győrffy István: i. m. 27. 149