Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A pásztorélet emlékei - I. Rideg pásztorkodás

A PÁSZTORÉLET EMLÉKEI NAGY GYULA L Rideg pásztorkodás A Vásárhelyi-pusztán a rideg jószágtartás olyan régen megszűnt, hogy a legidősebb emberek emlékezete sem éri már el. Ha azonban megtoldjuk apáik emlékezetével, akkor ma még a rideg jószágtartás emlékeinek maradványaiból vázlatos képet nyerhetünk azokról az időkről, amikor az állatállomány jelentős részét ridegen tartották. Azonban ehhez a különböző forrásmunkákat is segítségül kell hívnunk. Győrffy István Nagykunsági krónikájában hű képet rajzol a rideg állattartásról s a rideg pásztorokról. „A szilaj, vagy másként rideg pásztorok azok voltak, akik esztendőn át künn éltek a gondjaikra bízott jószággal a rétségekben és a lápokon. A csordás, csürhés, juhász reggel kihajtott, este hazahajtott. A gulyás, szelídcsikós, kondás, nyáj-juhász tavasszal kiverte, ősszel szétverte a nyájat. De a szilaj-ménes, gulya, konda szünes-szüntelen künn legelt, télire sem verték szét."

1 Szeremlei Samu Hód-Mező-Vásárhely története című munkájában pedig a Vásárhelyipuszta rideg jószágtartását ismerteti. „A város lakossága az egész korszakban hű maradt régi foglalkozásához, az állattenyésztéshez, melyre a talaj alkata, őseinek hagyománya, a nép egyszerűsegi, szabadsági és tétlenségi hajlamai s a korszak viszontagságos története és állapota egyaránt utalták. Ez volt a fő jövedelem forrás, az általános életmód, melyhez képest minden egyebet mellékesnek takintett. Ez volt az egyetlen gazdasági cikk, melynek előállításához semmi további beruházás és kiadás sem kellett, mert a jószág télen-nyáron kinn legelt a mezőkön s belőle a nép mindig pénzelhetett. A régi neves nagygazdák: a Törökök, Hódiak, Zsarkók, Kincsesek, Szilágyiak stb. kiterjedt marhatenyésztést űztek azokon, hasonlóan a török dúlásban megmaradt falvak lakosaihoz, kik magtermeléssel csak annyiban foglalkoztak, hogy a család élelmezése által kívánt mérvben szántottak és vetettek. Maga a tanács később is elismeri és sokszor hangoztatja, hogy a város lakosainak minden jövedelmek, melyből adót és egyéb fizetéseket teljesíthetnek, csupán csak marháikból vagyon."

2 Az állattartás szempontjából legnagyobb fontossága a legelőnek volt. A török uralom alatt a megnövekedett határ nagy része legelő volt. A török\ilág után kevesebb lett a legelő, mert az elpusztult községek újratelepítői jószágainak kellett a legelő, s ezért a vásárhelyiek legelőterülete a közigazgatási határok közé szorult. A határigazítás nem tervszerűen történt, hanem mindig csak ott rendezték, ahol vita merült fel. Először a Makó felöli bizonytalan határt rendezték, 1737 —1738-ban rögzítették az akkori határokat. Az 1745—1747. években történt határrendezés jelölte ki Mágocs, Derekegyháza, Újváros, Vereskutas és Szöllős határait. Majd a földvári határt tűzték ki. 1752-ben egyezett meg a Károlyi család a csanádi 1 Győrffy István: Nagykunsági krónika. Bp. 1955. 27. Szeremlei Samu: Hód-Mező-Vásárhely története IV. Hódmezővásárhely, 1911. 233—234. 10 145