Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Írók a Pusztáról - Nagy Lajos: Találkozás a hódmezővásárhelyi tanyavilággal

kevés van belőle. Amikor még volt elég búza, két esztendővel ezelőtt, holdanként tizenkéttizennégy mázsa, akkor nem volt ára. Tehát hasztalan a vigasztalás, hogy a helyzet talán csak az idén olyan sötét, a természeti csapások oly mérvű halmozódása miatt, amilyenre ötven esztendőben ha egyszer van példa. Hasztalan, mert mi lesz, ha mondjuk jövőre jó lesz a termés, s megint nem lesz ára a búzának, de az árpának meg a kukoricának sem. Ki, vagy mi alakítja azt az árat, honnan dirigálják? Valami kifürkészhetetlen hatalom, valami rejtelmes erő olyképpen irányítja az egész gazdasági életet, hogy a gazda akár így, akár úgy, mindig rosszul jár. Valahogy mintha kifosztanák. Nem lehet másképp, ő sejti, de azt hiszi, tudja is, hogy ez az erő a banktőke. Váltogatva használja ezt a két kifejezést : banktőke és finánckapitalizmus. Szomorú tények tömkelegében itt mutatkozna valami, ami vigasztaló, ami szép : Kruzslicz Flórián beszél, fennhangon gondolkodik, leírja a tényállást és elemzi, közben kiderül róla, hogy igen értelmes, széleskörű érdeklődésre képes, pompásan beszélő, magát világosan s pontosan kifejezni tudó kitűnő magyar ember. A szóhasználatán látszik, hogy újságot is olvas, és minden cikk, mely a mezőgazdaság válságával foglalkozik, élénken megragadhatta a figyelmét. Érdeklődöm az olvasmányai iránt. Azok a gazdák számára készült külön partikuláris lapok, melyek különféle gazdasági rendszereket propagálnak, például a bellizmust. Sajnos, aki a beszélgetésből megismerésre tesz szert, az kettőnk közül én vagyok. Pedig Kruzslicz nemcsak ismertetni akarja a helyzetet, már ahogy ő látja, hanem hallani akar tőlem valamit, valami felvilágosítót, reménykeltőt. Én volnék az író, én volnék a nagy egészben tájékozottabb, onnan jöttem, ahová az értesülés lehetőségének minden szála összefut, nyilván azok közé tartozom, akik azokat a könyveket, tanulmányokat s hírlapi cikkeket írják, melyek mindegyikéből a világhelyzet csalhatatlanul biztos ismerete árad, s melyek mindegyikéről a szerzője kétkedés nélkül tudja, mit hoz a jövő. Én volnék a nadrágos ember, aki felülről lefelé szokott a néphez, még a kruzsliczokhoz is beszélni, s akinek kijelentései mindenkor szuggesztíven határozottak. A nadrágos emberben való bizalom, de még talán a betűvetőben való is, mindjobban megingott az idők folyamán, de ez a nadrágos ember s ezek mind, akik barátsággal jöttek, talán csakugyan barátok is. Ha baráti érzésemben nem is, de egyébként csalódott bennem Kruzslicz, az bizonyos. Semmi kedvderítővel nem tudtam szolgálni. Amit mondhattam, az csak az eddigi tájékozódásai megingatására lehetett alkalmas. A bellizmusról közöltem vele, hogy az nem olyan újkeletű elmélet, mint egyesek hiszik, s gyakorlati megvalósítására semmi kilátás nincs, mert a világgazdaság egyetlenegy szerves nagy egész, annak keretén belül egy kis ország nem teheti meg, hogy például — miképp a bellizmus tervezi — az aranyalapról letérve búzavalutát léptessen életbe. Arról a bizonyos banktőkéről, melyről olvasmányai alapján néha úgy beszél Kruzslicz, hogy „Weisz Fülöpék", annak a szerény véleményemnek adtam kifejezést, hogy amit közvetlenül a fejünk fölött látunk belőle, az csak egy része a világot átfogó nagy erőnek, s ez ellen a nagy erő ellen egy kis országon belül nem olyan könnyű megvívni a harcot, s ebben a harcban győzni. Szóval a dolog végtelenül bonyolult. „És Hitler? — Az ő harca, az ő módszere?" Nem hinném — mondtam —, hogy ezeket a kérdéseket, már mint hogy a kis- és középbirtokos életképesen gazdálkodhassék, Hitlernek sikerült volna megoldania. De hát mégis mi lesz ennek a vége? A forradalomról kénytelen voltam közölni, hogy eddigi ismereteim szerint az semmi jót sem hoz a földbirtokos gazdák számára. Ők, Kruzslicz és társai, abba a kategóriába tartoznak, amelyet Oroszországban kuláknak neveznek, s a mezőgazdaság kollektivizálása Oroszországban úgy történt, hogy a kuláktól elvették a földjét, a termelőeszközeit, de őt magát a kollektívába nem fogadták be. — Sejtik ők ezt, mélyreható reformokat akarnak, de a forradalomtól félnek. De mi van, mi lesz a földtelen paraszttal? A jövő bizonytalansága miatt érzett szorongás megtanította a gazdákat — ezt az állítólag menthetetlenül individualista típust — arra, 140