Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Írók a Pusztáról - Nagy Lajos: Találkozás a hódmezővásárhelyi tanyavilággal

NAGY LAJOS TALÁLKOZÁS A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI TANYAVILÁGGAL Az első bajt Hódmezővásárhellyel már a pesti kávéházban tapasztalja az ember, amikor menetrendben keresgéli, hogyan is juthat el ebbe a városba. Hódmezővásárhely nem vasúti fővonalon fekszik, s csak átszállással érhető el. Ez nemcsak a fővárossal való személyforgalmát nehezíti s végeredményben bizonyára csökkenti, hanem gazdasági tehertétel is. A második bajról én, mint tájékozatlan, az úton — a Szeged és Békéscsaba közt közlekedő vasúton — értesültem: a vonatablakból láttam, hogy ezen a vidéken a kukorica még silányabb állapotban van, mint végig az Alföldön bárhol, akár Cegléd, akár Kiskunfélegyháza táján; s ámuló kérdésemre azt a feleletet kaptam, hogy az egész Maros—Tisza közön semmi eső nem volt a nyár folyamán, annyi sem, mint az ország más részein. írók, hírlapírók s politikusok egy kis csoportja látogatta meg Hódmezővásárhelyt és annak tanyavilágát augusztus huszonötödikén, hogy három napon át tanulmányozza az országnak ezt a részét, megismerje a tanyavilág különleges viszonyait, kutassa fel azt, ami szép és életet ígérő, de hallgassa meg a panaszokat is, melyek úgy látszik, nagyok, általánosak, s immár nem szűnők, az egész ország nyilvánossága elé kívánkoznak. Hódmezővásárhely gazdái s a város hivatalos vezetői érdeklődéssel várták látogatásunkat, szíves vendégszeretettel fogadtak bennünket, s hamarosan kezdetét vette az erények és eredmények öntudatos, a bajok semmit sem leplező megmutogatása. A rendezőség a vendégeket egyenként beosztotta egy-egy tanyára, nézzünk szét, kérdezzük ki a gazdákat, tapasztalatainkat azután majd egy tanyaközponti találkozón összegezzük, ott egymásnak is, de meg a helybelieknek is elmondjuk, mit láttunk. „Szégyenlem magam, hogy erre az ünnepi alkalomra nem öltöztem fel különben" — így kezdte az én gazdám, akiről már tudtam, hogy százötven hold tulajdonosa. „De hát így állunk, ez a ruhám." Én legyintettem. így igyekeztem megynyugtatni a derék Kruzslicz Flóriánt: „Nem baj!" Ez a pár szó már megadta a másfél napon át folytatott beszélgetésünk alaptónusát. Panasz- és meggyőződéstelen vigasz, mint mikor az orvos gyógyíthatatlan beteggel áll szemben. Pedig Kruzslicz Flórián jó gazda, ezt közölték velem, s ami nagy szó, a birtokán nincs egy fillérnyi teher sem, nem kell kamatot fizetnie; neki csak az a gondja, hogy az adóját megfizesse, s ő maga családjával megéljen. A százötven hold — pontosabban száznegyvenkilenc — kitűnő fekete termőföld, amilyen itt az egész határ. Kruzslicz is, mint a többi tanyás gazda, búzát, árpát, kukoricát termel és állatokat tenyészt. Megkapta ő is a májuseleji fagyot, a májusközepi jégesőt, s az egész nyári aszályt. A búzája holdanként négy mázsát adott. A kukoricája olyan, mint a többié, koravén, a száron egy-egy girhes cső, nemcsak a címere és a levele sárgult el, hanem a töve is, hiába jönne rá már az eső. A holdankénti négy mázsa búzáról elmélkedik Krizslicz. Ára most van a búzának, de 139