Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)
László Gyula: Köszöntjük az Olvasót
Nagyon szép lapokat olvashatunk arról, hogy az elsősorban földmíves orosháziak — akik Tolna megyéből származtak ide — és a nagy határú vásárhelyiek — akik itt vészelték át a török időket — között milyen jellegbeli különbségek alakultak ki. " A tágas határ, a külterjes állattartás egy patriarchálisán gondolkodó, vendégszerető, lassúbb ritmusban dolgozó embert alakított ki. A vásárhelyi ember kényelmesebb, nyugodtabb, lassúbb kézjárású, mint az orosházi. Nem háborgatta őket túlságosan a gazdagodás vágya. Ezzel szemben, ha az orosházi ember meg akart élni a szűk határai között, belterjesebben, intenzívebben kellett gazdálkodnia. A földéhség is sokkal jobban sarkallta az orosháziakat, mint a szomszédaikat. A mostohább körülmények kialakítottak egy célratörő, fáradhatatlanul dolgozó embertípust, amely átitatódott kereskedelmi hajlammal... . Nehezen melegedő ez a faj, nem érzelegnek itt az emberek, hanem keményen dolgoznak. „Ez a kettősség kísért mindenütt a vásárhelyi tanyavilágban. A mindennapi műveltség ettől függetlenül mindenütt egyforma. Nézzünk erre is egy-két példát. Olyan egyszerűnek látszik egy kemence megépítése, pedig mennyi tapasztalat kell hozzá! „Nagyon kevés ember tudott igazán jó kemencét rakni. A jó kemencerakónak híre volt s még halála után is emlegették... A kemencét régebben agyagból verték, később cserépből rakták... Nem friss hányásból, hanem öreg agyagból készült, amelyet a fagy megszívott. Ősszel hányták ki. Az alját körülrakták vályoggal fenékmagasságig. Telehordták földdel, s megdöngölték. De az alapot készíthették teljes egészében is nagyméretű agyagos vályogból. Legtöbbször a kemence régi aljára került az új kemence. Az alját ugyanis nem szükséges megújítani. Az agyagot megválogatták, s kimunkálták, mint a tésztát. Az agyagkemence fenekét kiverhette a tulajdonos is. A kemény agyagot a fenékhez csapta, s fenyőkalapáccsal simára kiverte. Tovább csak akkor folytatta, ha értett hozzá. Sűrű lécvázat készítettek s ahhoz rakták a kemence vastag falát. A vert falú kemence egyenes oldala összefele haladt s csonkakúp alakja volt. A tetejére kampós szárú kocsiráfot tettek sűrűn keresztbe s arra verték ki a tetejét. Elsőbb gyönge szalmatűzzel, majd fokozatosan heves tűzzel jól kiégették." De az effajta kemencében a sütéshez is sok tapasztalat kellett, íme egy részlet a pogácsasütés leírásából: „Szokás volt a kemencét tollal megnézni, hogy elég heves-e. Napraforgó vagy cirokszálra egy libatollat dugtak s azt a kemencébe dugták. Akkor sült szépen a pogácsa, ha a kemence nem csapta barnára a tollat, hanem csak fehérre bodorította." Nézzünk most egy példát az ünnepek étrendjéből: „Húshagyó kedden a katolikus családok feltétlenül tyúkot vágtak. A fekete tyúk vérét fölvették, megszárították és„ az első kisjószágot arról itatták, hogy egészséges legyen..." Ekként szövődik össze az életnek majdnem minden mozzanatában az okszerűség és a hitvilág. Ezek az élettől megpróbált emberek szeretnek vigadni s különösen becsülik, aki szépen tud mulatni: „A jó mulatós ember szépen, lassan, finoman iszik. Mindig csak egy keveset, hogy jó hangulata legyen, de részeg ne. A jó mulatós embernek jóképűnek is kell lenni. Igazán szépen csak a fiatalabb ember tud mulatni. Az idős ember öregesen mulat, de az is szép" — vallotta Nagy Gyula egyik adatszolgáltatója. Sokat olvashatunk a könyvben arról, hogy milyen erőfeszítéseket tettek az olvasókörök, hogy a korszerű tudományos irodalmat, szépirodalmat eljuttassák a „fogyó legelők"re. Vég nélkül folytathatnók az idézeteket az olvasó — s magunk — tanulságára és gyönyöségére. Am legyen ízelítőnek ennyi is elég, az olvasó majd kipótolja. Most néhány szót a kötetről. Nagy Gyula lelkiismeretességére igen jellemző, hogy ha olyan tárgyhoz ér, amelynek nála jobb tudója van, átadja a szót annak. így kérte fel a Puszta természetrajza megírására Szabó Istvánt, dr. Péczely Györgyöt, dr. Kiss Istvánt és dr. Sterbetz Istvánt, a pusztai közigazgatás rajzát dr. Szabó Ferencnek köszönjük, a nyelvtudományi feldolgozás dr. Hajdú Mihály munkája, a néphit megírására pedig dr. Bálint Sándor professzor vállalkozott. A betyárhistóriákat Nagy Anikó dolgozta fel, a Puszta irodalmi megjelenését dr. Grezsa Ferenc és dr. Sipka Sándor kutatta. Elek László a Puszta népdalköltőjét: Rózsa Imrét mutatta be, Nagy Zoltán pedig a parasztember szépérzékét vizsgálta. A családi ünnepeket 10
