Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

László Gyula: Köszöntjük az Olvasót

megtaláltuk Nagy Gyula munkájának nemcsak a jelenre, de a jövőre érvényes értelmét is: fenntartja, megmutatja népünk egy kis szigetének műveltségét, e műveltség sokrétű gazdagságát, amely semmivel nem volt kisebb értékű, mint a városi ember műveltsége, sőt nemcsak egyirányú volt, hanem az élet sokfajta helyzetére, feladatára nevelt. Nincs mit takargatnunk őseinken, nem kell elnézők lennünk „műveletlenségük" miatt. A maguk életében, a maguk munkájához megvolt a maguk tudása, becsülete és semmivel sem volt kevesebb értékű, mint azoké, akik könyvekből, mások munkájából okoskodnak. Nagy Gyula s néhány holt és élő társa, köztük népi íróink klasszikusai, jeles történészek azt a munkát végzik, amit a magyar muzsika lángelméi népdalaink összegyűjtésével kezdeményeztek. Lám, a „műveletlen" jobbágyutód dalait a világ hangversenytermei tapsolják, s becsülik. Abból is, amit Nagy Gyula társaival együtt művel, népünk öntudata, gerinces volta, múltjára való rátartisága, büszkesége nemesedik. Nem utolsó dolog ez, bár számokkal nem mérhető. A „paraszt" szó becsületét, előttünk élt sok száz nemzedék emlékének tisztaságát szolgálják ezek a munkák. Ekként Nagy Gyulának ez a könyve a Vásárhelyi-puszta tanyás népének „nemesi levele", emlékének szépsége. Nagy Gyula átérezte ennek a munkának nagy felelősségét. Olyan, részletekbe is behatoló, aggodalmas gonddal gyűjtött mindent össze, amit csak az tehet meg, aki ezt az életet megosztotta, maga is élte. Nagy Gyula egyúttal példája a magyar néptanítónak, mert nemcsak tanított, hanem tanult is, és látta, hogy több volt a tanulnivalója az „egyszerű írástudatlantól", mint amennyit ö tudott adni. „A nemzet napszámosai" elé tündöklő példát állított. El is érzékenykedtem, amikor ezt leírtam, mert szegény Édesapám is — nyugodjék békében —, ezt az utat járta. Most pedig — úgy gondoltam — néhány idézettel kedvet keltek az olvasóban — magam mint e könyv egyik legelső olvasója —, hogy gonddal, szeretettel olvassa végig őseinek életét, tanuljon belőle, mégha kézzelfogható „hasznát" nem is veszi, de megnő ősei iránti szeretete. Hallgassuk a Puszta muzsikáját: „Szép volt, amikor a jószág egy csomóban legelt s 10—15 nehéz kolomp különböző hangon szólt. A lovon ritkán volt kolomp, legtöbbször csengőt tettek rá. Tolcsván készítettek jó kolompot. Pusztaközpont környékén sokan harangnak is hívták a kolompot. A legnagyobb a dohogó, amelyet marhára kötötték, s bufogó hangot adott. Valamivel kisebb a delleng, ezt pedig marhára, lóra csatolták. Nagyon szép, búgó hangon szólt, élvezet volt hallgatni a harmaton. A kisebb kolompot csellengnek hívták. Marhára övezték, hangja változatos volt. A legkisebb a birkaharang, amelyet birkára kötöttek." A legeltetés nem volt egyszerű dolog, tudni kellett, hogy milyen legelőt szeret az állat, íme néhány tapasztalat: „A jó legelő esetén eresztettek nekik. A gulyás kijelölte: „Na, most ekkorát eresztünk mára." A napi megeresztett területet délelőtt is, délután is végiglegeltették. Még másnap is az eresztett területen legeltettek, mindaddig, amíg le nem legelték, ha csak a nagyját ették le és a száraz gaz ottmaradt, eső után leöregedett. A fiatal fű pedig a száraz közé nőtt. A marha a száraz gazt nem szereti és ezért a közé nőtt fiatal füvet sem ette meg... . Ha az elsöfüböl eresztett a gulyás, akkor a pásztorok a jószág előtt mentek, nem néztek szembe a jószággal, a szárnyakra sem vigyáztak, mert jó volt a legelő, a marhák nem igyekeztek kitörni a gulyából. Persze mindez csak jó időben volt így. Ha esett az eső, a marhák felálltak, meggörbültek s fejüket lehajtották. A hideg víz így gyorsabban lefolyt róluk. Amikor megunták az állást, lefeküdtek a lucskos földre. Ilyenkor hamar el is indultak. Szűrben őrizték a jószágot egész éjszaka, éjfélkor váltották egymást. Eső után nem legelt, hanem örökösen ment a marha, sok baj volt velük... . Még a kolomp sem úgy szólt a nyakán. A pásztor a harang szaváról is megtudta, hogy a jószág legel-e vagy csak megy; másként szólt, ha lépett s másként, hogyha ment... . Rossz időben — különösen tavaszszál — a csikókkal több baj volt mint a marhákkal, mert ilyenkor kitörtek és világgá szaladták. A gulyás a ló hátára kényszerült, s ló szőrére ugrott, úgy kerítette őket..." 9