A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Tábori György: Tótkomlós állattartása

három napon át fejték a nyájat a gazdák részére, a hét valamelyik napján pedig a fejés a juhászé volt."

25 A pusztákról télen hazahajtották a nyájakat és a faluban vagy a tanyákon helyezték el. Emlékezés szerint Tótkomlóson is volt birkásól teleltetésre. egy Kiskomlóson a disznóállás mellett, a másik pedig a nyomásföldön, a Csabai út mentén, a szélmalmoknál. Amikor a tél beköszöntött, a gazda a tanyán cselédeivel gondozta a juhait. A felfogadott juhász azonban köteles volt hetenként más és más gazdánál átvizsgálni a juhokat és ha rüh vette be magát a nyájba, akkor azt megtisztítani. A gyapjú értékesítésén kívül a juhok eladásával is foglalkoztak a komlósiak. Ez szintén együttesen történt. A vevők nem a községbe, hanem a pusztára mentek, ahol a nyáj legelt. Ott a pusztahadnagynál jelentették be szándékukat, aki azonnal értesítette a falut a vevők érkezéséről, mire a faluból a kocsik áradata indult a pusztára, mintha országos vásárra mentek volna a gazdák. Kint alkudtak meg a vásárlókkal, akik a pusztáról hajtották el a megvásárolt juhokat. Gajdács szerint a 19. század közepéig a juhászat képezte a komlósiak legfőbb jövedelmi forrását. A múlt század 30-as évei után a juhtartás annyira megcsappant, hogy a tanyákon alig volt 25—30 darab juh. Azt a néhány darabot azért tartották, hogy a családot elláthassák hússal és bőrruhákkal. Birkabőrből került ki a bőrnadrág (irchovance), a ködmön (kozuch), a suba (bunda), a bekecs (bekes) és a kucsma (capka). Tavasszal a gyulai vagy az aradi vásáron, erdélyi oláhoktól vettek fiatal bárányokat, szükséglet szerint 15—20 darabot. Azokhoz már nem kellett juhászt fogadni, kanászgyerekkel vagy hibásemberrel őriztették a disznók között. A juhhodályok is hamarosan lebontásra kerültek, emlékük alig maradt fenn, de ha a tanya mellett egy kis darabon a búza erősebb növésű, színe sötétebb a többinél, mindjárt mondják, hogy ott volt a juhhodály (tam stála strunga). A múlt század második felében a kevés számú juhot nyírás előtt közösen mosták a Szárazérben, a községháza mögött. A parton kétoldalt emberek álltak, kétágú botokkal, hogy az idő előtt kikapaszkodó juhokat visszanyomják, a vízbe. Mire az úsztató végére értek, gyapjúk megtisztult, jöhettek a fogadott birkanyírók. Az 1930-as években egy-egy tanyán már csak 2—3 juhot tartottak, amelyeket névnapkor, lakodalomkor fogyasztottak el. A kevésszámú bőrt a helybeli szűcsöknél értékesítették, a gyapjút pedig lópokrócnak szőtték meg az asszonyok. A kollektív állattartás A község 1949-ben lépett a szocialista nagyüzemi gazdálkodás útjára. Az első tervezés, az egyénileg dolgozó parasztok meggyőzése, a közös munkára való szoktatás és nevelés nagy gonddal és erőfeszítéssel járt. A termelőszövetkezeti tagságnak, évek során kitartó munkával sikerült az állattenyésztés terén is kimagasló eredményeket elérni, miután meggyőzték a nagyüzemi gazdálkodással szemben még kételkedő egyéni gazdákat arról, hogy egyedüli helyes és eredményes gazdálkodási mód az állattenyésztésen belül is a belterjes nagyüzemi állattartás. Az egyéni gazdák nem adták el lóállományukat, hanem magukkal vitték a termelőszövetkezetbe, növelve a közös vagyont. Bár a gépesítés előrehaladott, a termelőszövetkezetekben a szállításnál és a vontatásnál nagyobbrészt még mindig lovat használtak, a gazdálkodás egyes ágaiban még most is nélkülözhetetlenek. Gondozóik a lóápolók, hajtóik a kocsisok vagy fogatosok. Etetésükre és ápolásukra nagy gondot fordítanak. Nyáron reggel 3 órakor, télen 4 órakor kezdődik az etetés és három óra hosszat is eltart. Ezalatt az idő alatt ápolásuk is megtörténik úgy, ahogyan az egyéni gazdaságaik idejében is tették. Etetés után a fogatosok 290